A törődött oroszlán

Egy jó ember, aki valahol eltévedt. Akinek Bence, mintha a kicsinyített mása lenne. Az apám. Ritkán beszélgetünk. Ha próbálkozunk is, soha nem sül ki belőle semmi jó. Vagy én sértem meg őt az őszinteségemmel, vagy ő tipor a lelkembe a humorával. Bencével van egy hobbijuk: rajtam röhögni. Nem rosszindulatból, egyszerűen szerintük a világ legnagyobb viccei velem történtek. És ahányszor csak lehetőség adódik, felemlegetik az összes kínos, fájdalmas történetet velem kapcsolatban. Utána és közben pedig idiótán hiéna -kacarásznak.

Mostanában ha hármasban vagyunk, velük nevetek, hogy leplezzem előttük a könnyeimet. Hiába szóltam nekik ezerszer, hogy nem esik jól, el sem jutott a fülükig. Így a nevetés maradt az egyetlen fegyverem, ha magányosan kell szembe szállnom velük. Viszont, ha anya is velünk van, lerakhatom a pajzsom. Ő leállítja őket, de akkor a fiúk mindig felkapják a vizet. A legjobb az, mikor Gábor is jelen van a vicc-partikon. Ilyenkor a karjai közé kucorodom, a pulcsijába fúrom a fejem és már nem is érdekel min élcelődnek éppen apáék. Néha fellesek Gábor arcára, aki pici mosollyal a szája szélén hallgatja a réges-régen esett cikis esetet és a csattanó után rám pillant. Nem nevet, csak mosolyog és hozzám hajol. „Ne sírj kicsim” mondja, majd megcsókol. Ilyenkor nem fáj a gúnyolódás, és én sem érzek ellenállhatatlan kényszert arra, hogy visszacsípjek.

Apával telefonbeszélgetéseink általában nem többek üres sablonoknál. Szeretjük egymást, csak ő meg én nem tudunk egy húron pendülni. De ez nem volt mindig így. Valaha sokkal közelebb állt hozzám, mint anya.

Mikor még kicsi voltam, őt tekintettem példaképemnek. Ha valóban rossz fát tettem a tűzre, akkor tudott szigorú arcot ölteni. Olyat, amitől tényleg meg kellet szeppenni, és beismerni, hogy igen, hibáztam. De olyan ostobaságokon, hogy egy könyvet nem raktam vissza a polcra, elfelejtettem a szennyesbe dobni az egyik levetett pólóm, csúnyán írtam a füzetembe, soha nem húzta fel magát. Sokat játszott velünk, és szívesen mesélt (történelmet). Elhalmozott a szeretetével és én a világ legeslegjobb emberét láttam benne. Akkoriban még üzemvető volt a Veszprém Tejnél.

Történelem tanár akartam lenni, mint ahogy ő is erről álmodott ifjúkorában. Lenyűgözött a tudása és sokszor hangoztattam, hogy belőle remek töritanár lenne. (Ez a véleményem máig sem változott.) Nem értettem, hogy ha ennyire oda van a múltért, akkor miért a tejüzemben dolgozik. Elmondta, hogy nem lehet tanár, mert végül nem végezte el az egyetemet. Nekiállt, de közben volt katona és a jó bajtársak segítségével sikerült sutba dobnia minden komolyságát. Mivel kamaszként élelmiszeripari szakközépiskolába járt, később is ezt az irányt folytatta. Így került a Veszprém Tejhez. (És indult el a vesztébe.)

Aztán megszűnt a veszprémi üzem. Apa Pápán lett sajtüzem igazgató. Itt kezdődtek a gondok. Ekkor került képbe Teodóra, és a nagy haver üzletemberek. Meg velük együtt egy másik világ, egy másfajta életvitel. A büszke oroszlán más merre fordította fekete sörényes fejét. Azaz ember, aki mindig mindenhová öt perccel korábban indult el, és azt mondogatta, hogy „a pontosság a királyok erénye” ezután órákat késett otthonról. (Ez a menetidő az évek múltával egyre csak nő.) A családtól egyre távolodott. A munka és a barátok foglalták el az első helyet. Örült, hogy vagyunk, ha kedve tartotta haza is jött, de nem mi voltunk a legfontosabbak. Gondoskodott rólunk és gondoskodik a mai napig, de nem képes huzamosabb időt eltölteni családi körben. Pénzzel próbálja kimutatni a szeretetét. Ez az egyik oka, hogy miért nem értjük meg egymást.

A másik ok, a Teodóra ügy. Teodóra apa titkárnője volt pápán. Itthon nem lehetett egészen százas minden, de még 13 éves sem voltam, így anyáék nem kötötték minden problémájukat az orromra. Akkoriban meg amúgy is elég zárkózott és ellenséges voltam. A lényeg, hogy apa elcsábította Teodórát – legalábbis egyszer nekem azt mondta, hogy ő kezdeményezett . Az biztos, hogy egymásba szerettek. Ekkor tájt kezdődtek a mellébeszélések és hazugságok. Azóta sem maradtak abba. Manapság apának azt sem lehet elhinni, amit kérdez.

Apa el akart válni. Évekig veszekedtek anyával, mire ez tényleg megtörtént. A válás előtt velünk is beszéltek. Anya, mint egy bősz sárkány állt az ajtóban, apa pedig könnyes szemmel kérdezte, hogy mi lenne, ha Anya és ő külön élnének, és esetleg később találnának valaki mást. Nem tudtam Teóról és szeretetteljesen rábólintottam. Ha csak külön képesek boldogok lenni, ám legyen. Bence úgy tett, mintha nem is érdekelné. Mintha mindez teljesen természetes lenne. Az ő szemében mindig Apa marad a példakép, bármit tesz is.

Miután elváltak és hallottam a másik nőről, egy fél világ dőlt össze bennem. Nehezemre esett elhinni. Eléggé magamba zuhantam, de nem mutattam senkinek. Anyát kellett támogatnom. A válás ellenére még mindig reménykedett benne, hogy Apa visszajön hozzá. Én nem hittem benne, de akkor még nem mondtam neki. Csak tartottam a vállam, hogy legyen hol kisírnia magát.

Egyik délután elmentem apával sétálni. Az volt az utolsó értelmes beszélgetésünk. Nagyon sokára mentünk haza. Sok mindent mesélt magáról. Szóba került Anya, Teó, a munka, a régi diákévek. Azt is elmondta, hogy régen ő is úgy álmodott, mint én. Akkor egy pillanatra olyan közel éreztem magamhoz, mint még soha. De megkérdeztem, hogy mi lett az álmokkal. „Elmúltak” felelte ő. Eltűntek az egyetemi évek alatt.

A séta végén tudtam, hogy mi nagyon el fogunk távolodni egymástól. Minden akartam lenni, ami belőle nem lett. Eldöntöttem, hogy örökre megtartom az álmaimat, tanár leszek, mindig pontos, és örökre hű ahhoz, akit választok és, hogy soha többé nem hazudok. Apa szolgált és szolgál a mai napig intő példaként.

Ma, apa sajtüzem igazgató Kaposváron, Boncodföldén él egy gyönyörű piros tetejű sárga házban Teodórával és annak két gyerekével. Sokat hantázik, mindig elkésik, nagyon meghízott és szeretjük. Mindannyian. Hagyjuk, hogy tegye, amit akar akkor is, ha fáj.

És minden szeretetünk, engedékenységünk ellenére boldogtalan. Egyre törődöttebb évről évre. Valamit elrontott és nem tud kiszállni a körhintából. Hogy leplezze igyekezetét, szellemesen humorosnak próbál mutatkozni. A viccei sajnos siralmasak (ahogy az enyémek is). Megjátssza a nagyvilági lezser urat. Pocakja és tokája nő, fényes fekete haja őszbe fordul és ritkul. Még mindig nagyon jó képű. Nem csoda, hogy anya még mindig szerelmes belé, ennyi év után is. De ő is és én is tudom, hogy többé nem lenne képes együtt élni ezzel a férfivel.

Minden erőmmel azon vagyok, hogy nehogy olyanná váljak, mint amilyenné apa. Anya azt mondja, ettől nem kell tartanom. Én rá ütöttem. Féltsem inkább Bencét. Sajnos nincs igaza. Bencét valóban félteni kell, de nem azért, mert olyan mint apa, hanem mert ő Nagy István 21. századi kiadása. Egyszerűen túl naiv és hülye az élethez.

Akárhogy küzdök is ellene, belül apára hasonlítok. Azt hiszem értem és elfogadom minden hibáját. Csupán azért vagyok képtelen szót érteni vele, mert egyformák vagyunk. Az azonos pólusok taszítják egymást. Ezért kerülünk egymástól egyre messzebb.