Tortuga szigetének kikötőjében ücsörögtem. Körülöttem hatalmas nyüzsgés. Emberek jöttek, mentek, rohangáltak, cammogtak. Egyeseknek feltehetően sürgős dolguk volt, mások csak ténferegtek. Senki sem vett rólam tudomást. Engem sem érdekeltek különösebben a lótó-futó alakok. Minden figyelmemet egy indulásra kész vitorlás kötötte le. Gyönyörű hajó. Majdnem olyan szép, mint a miénk.
A vitorlás előtt két alak ácsorgott. Nagyjából egyforma magasak voltak. A jobb oldali figurának sötétbarna, szinte fekete haja és szakálla volt. A fején lévő szőrzetet vékony tincsekbe fonta. A fonatokat kagylókkal és apró tengeri csigákkal díszítette. Kopott, fekete csizmát viselt, megállapíthatatlan színű nadrágot, és jobb napokat látott inget. Ócska ruházatát egy elegáns sötétkék köpennyel próbálta leplezni, több-kevesebb sikerrel. Kopott övében, egy hüvely nélküli kard, egy pisztoly és egy zsebkés díszelgett. A másik kalóznak pár árnyalattal világosabb haja és jóval rövidebb szakálla volt. Fejére vörös kendőt kötött, további ruházata egy fehér ingből és egy fekete vászonnadrágból állt. Az oldalán egy rövid szablya fityegett. Az utóbbi mondott valamit a fonott hajúnak, majd kényelmesen felbattyogott a hajó fedélzetére. Én felálltam és határozottan elindultam a kopottas ruházatú, de méltóságot sugárzó ember felé. Salnamhal mellettem lépkedett, de nem láttam, csak éreztem a jelenlétét.
Megálltam a sötétkék köpenyes kalózkapitány előtt és csak úgy mellesleg megkérdeztem, hogy nem csatlakozhatnék véletlenül a legénységéhez. Nemet mondott. „Persze, mi mást várhattam volna” Intéztem el egy vállrándítással a kudarcot. Szép, válogatott szavakkal beszámoltam eddigi tengeri kalandjaimról, de ő erre is nemet intett. Begurultam. Tudtam, hogy mi a baja velem. Köszönés nélkül sarkon fordultam és eltűntem a tömegben. „Ha törik, ha szakad, én feljutok arra a hajóra” határoztam el. Behúzódtam egy üres sikátorba. Előkapartam a sárkányos táskából némi festéket és egy ősrégi kalapot. Előkotortam egy ruhát is, amihez hasonlót az ottani férfiak hordanak. Ezekből, tökéletes álcát készítettem magamnak. Nem is kell mondanom a kalóz rögtön a matrózai közé fogadott. Az orrom alá tolt egy papirost, hogy írjam alá, ha nem tudok írni elég lesz egy x is. Gyorsan végig futottam a szöveget. Valami szerződés féle volt. Egyetlen egy aláírást láttam a szöveg alatt, és jó sok x-et. Az aljára ennyit firkantottam: Álomjáró „a nevemmel hazudni, később is ráérek”gondoltam. Erre végül is nem került sor, mivel senki sem érdeklődött e felől. Egyszerűen „Zöldfülűnek” hívtak. Ezen a megszólításon csak kacagni tudtam, mivel a legénység nagy részénél jóval ügyesebb voltam. Nem hiába, Gábor rengeteg mindent megtanított és még sok máshelyen is bővítettem tudásom.
A legjobb cimborám végül Jeff, a kormányos lett. Vele beszélgetett a kapitány a kikötőben. Mint megtudtam a kékköpenyest Daniel Artfulnak hívták, aki hét tengeren a leghírhedtebb kalóz, és legénysége minden tagját közellenségnek nyilvánították. „Megint szép kis társaságba keveredtem.”
Ritkán szálltunk partra. Legfeljebb minden második rajtaütés után. Akkor is csak azért, hogy elosszuk a zsákmányt. Az első napok (vagy hetek) viszonylag békésen teltek. Elcsíptünk egy-két kereskedőt és elcipeltünk minden értékes, mozdítható tárgyat. Az embereknek nem esett bántódásuk, mivel amint felhúztuk a fekete zászlót, megadták magukat.
Egy napon sötét fellegek kezdtek gyülekezni a fejünk felett.
- Ebből bizony nagy vihar lesz! – mondta komoran Jeff.
- Egész biztos – hagytam rá. Igaza volt. Az ég elsötétült. A tenger tajtékzott, a hullámok dobálták a hajót. A vihar nem volt veszélyes, bár nem könnyítette meg a dolgunkat, hogy a kapitány hulla részegen tántorgott a fedélzeten.
Mindenki tette a dolgát, mikor halk kiáltást, majd csobbanást hallottam. „Már csak ez hiányzott” gondoltam, miközben körbefuttattam a tekintetem a hajón. A részeg kapitány a vízbe zuhant. Megragadtam az első kötelet, ami a kezembe akadt, és a vízbe vetettem magam. Megragadtam a fuldokló kapitányt és elkezdtem vele felfelé mászni. Daniel piszkosul nehéz volt. Gyorsan kihámoztam a kékköpenyéből, de ez sem segített sokat. Nem bírtam el. Visszaesett a vízbe. Ettől valamelyest kijózanodott, így mikor felhúztam a felszínre, már képes volt belecsimpaszkodni a kötélbe. Mászni azonban nem, úgyhogy félórán keresztül kellett ordibálnom a többieknek, hogy húzzák fel.
Lilára fagyott a szám mire végre valaki megrángatta a kötelet. Mikor újra (viszonylag) szilárd talajt éreztem a lábam alatt, örültem, hogy élek, így nem vettem észre, hogy mindenki engem méreget. Amíg a hajópadlót bámultam azon gondolkoztam, hogy mi hiányzik. „Túl nagy a csend” döbbentem rá. Ijedten a fejemhez kaptam. A kalapom nem volt rajta. (Valószínűleg valahol a tengeren hánykódott). A hajam kibomlott, a festék, pedig leázott a képemről… Lebuktam… a kapitány tajtékzott. A legénység szintén. Hirtelen mindenki rendkívül ellenségessé változott. Nem dobtak a tengerbe, hiszen mégiscsak megmentettem a kapitány életét, de nyilvánvaló volt, hogy lányként nincs maradásom a hajón. Jeffhez menekültem, de ő nem akart tudomást venni rólam.
- Milyen barát vagy te? – kiáltottam utána, miután sokadszorra fordított hátat nekem.
- Miből gondoltad, hogy a barátod vagyok? – dünnyögte az orra alatt.
- Mond hangosabban Jeff, nem hallom – kiabáltam. A vörös kendős rám se hederített. Keserű félmosolyra húztam a számat, de ráhagytam, tegyen, amit akar. „Egyelőre”
Minden nap keményen dolgoztam, hogy bebizonyítsam, én vagyok a legjobb. Ennek szép lassan meglett az eredménye. A matrózok ismét kezdtek maguk közé fogadni. Egyik este odaosontam Jeff mellé.
- Szia! – köszöntem rá nagy vidáman. Ő erre ugrott egyet. Nem vette észre, hogy mellé ültem. Mire eszébe ötlött, hogy el kellene menekülnie, már átkaroltam a vállát.
- Mi a helyzet? – mire feltettem a kérdést, ő is megnyugodott.
- Régen beszélgettünk Zöldfülű – mosolygott rám. Én visszavigyorogtam.
- Le szokhatnál erről a „zöldfülűzésről” – mondtam komolynak szánt hangon. Ő nevetett.
- Na, tényleg – próbálkoztam újra, de Jeff meg sem hallott.
- Tudod… - kezdett neki vigyorogva egy mondatnak – Én… ő… azt hittem, hogy miután… lejött rólad a… álca… szóval, hogy te magad is más lettél…
- Közben pedig nem – folytattam helyette – Én mindig ugyanaz vagyok. Azért kerültél, mert féltél, hogy megváltoztam? – kérdeztem kíváncsian.
- Az igazat megvallva, nem – jött a meglepő válasz.
- Hát akkor? – érdeklődtem.
- Hát, tudod, egyesek pletykálni kezdtek.
- Miről, hogy a nők szerencsétlenséget hoznak?
- Honnan tudod? – nézett rám döbbenten – Csak nem vagy boszorkány?
- Ugyan dehogy – nevettem – ez egy ostoba babona, amit minden hajón elmondanak. Ugye te nem vagy babonás?
- Hát… én – nem folytatta. Elpirult. Csak mosolyogtam rajta.
- Mit röhögsz – kiáltotta, hogy eltüntesse a skarlátot az arcáról.
- Nem röhögök, mosolygok – igazítottam ki – Egyébként a babonáktól fölösleges tartani.
- Lehetnek igazak is – morogta.
- Tudod tulajdonképpen, hogy mi az a babona? – kérdeztem. Jeff nemet intett – a babona azt jelenti, hogy olyan hatalmat tulajdonítunk bizonyos dolgoknak, amit az Isten nem adott nekik.
- Ezt honnan tudod? – nézett rám döbbenten.
- Vettük hittanból – vontam meg a vállam… és vidáman beszélgettünk tovább. Minden a régi volt. Mielőtt takarodót fújtak volna felé nyújtottam a jobb kezem.
- Barátok? – néztem mélyen a szemébe.
- Örökre – válaszolta és kezet fogtunk. A szeme nevetett. Éjszaka a függőágyamban hintázva azon gondolkodtam, hogy ez jót jelent, vagy rosszat. Hiszen nagyszerű dolog, ha az embernek van egy barátja, akivel minden jót megoszthatunk, „de mi van, ha megint történik valami. Vajon akkor is mellém áll, vagy egyszerűen hátat fordít, ahogy azt előzőleg is tette?... Majd eldől.”
/2006, ősz/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése