Újabb rajtaütés, újabb zsákmány. Egy kereskedő hajót támadtunk meg és foglaltunk el sikeresen. Bátor (vagy inkább botor) emberek voltak. Nem álltak ölbetett kézzel és nézték, ahogy elrámoljuk az összes kincset. Szembeszálltak velünk. Ahhoz képest, hogy az ellenfeleink egyszerű tengerészek és kereskedők voltak, rendkívül vitézül küzdöttek.
Én is kivettem a részem a harcból, de senkit sem öltem meg. Nem úgy, mint bajtársaim. Láttam, ahogy Hugo (az első tiszt) levág egy szerencsétlen matrózt, majd visszkézből kiüti a kardot egy barna hajú fiú kezéből, sarkon fordul és a siheder mellkasának szegezi a pengéjét. A srác ijedtében hátraesett. Rákjárásban próbált menekülni a vérszomjas kalóz végzetes döfése elől. A szemét könnyek homályosították el a félelemtől. Mindezt az egyik árbocrúdról figyeltem, miközben egy nagydarab kékruhás matrózzal vívtam. Megsajnáltam a barna hajú fiút. Nem akartam, hogy meghalljon, még előtte az egész élet.
Villámgyorsan fogást váltottam a kardomon és leütöttem az előttem táncoló hústornyot a kardom markolatával. A kékruhás eszméletlenül zuhant egy nagyobb csapat küzdő nyakába. „El nem tudom képzelni, hogy tudott egy ekkora ember ilyen sokáig ezen a vékony rúdon maradni” csóváltam a fejem, miközben átfutottam a rúd túloldalára és nemes egyszerűséggel Hugo nyakába ugrottam, aki összerogyott a hirtelen rázúduló súlytól.
- Hoppá, bocsika – vigyorogtam és teljesen véletlenül, fejbe vágtam a nemrég használt kardmarkolattal. A barna hajú siheder felém küldött egy barátságos mosolyt, majd újra belevetette magát a küzdelembe. Egy futópillantással végigmértem. Fülcimpáig vágott világosbarna haja, gondosan borotvált kölyökarca, és a hajával azonos színű kutyaszemei voltak. Kopott, fakókék tengerész egyenruhát viselt, cipője nem volt.
A csata véget ért. A kalózok felsorakoztatták a túlélőket, majd Daniel megkérdezte, nem akar-e valaki beállni a matrózai közé. A megmaradtak nagy része előlépett. Köztük a barna hajú is, akit megvédtem Hugotól. A kapitány és néhány hűséges embere azonban nem mozdult. Ők semmi pénzért sem álltak volna a tengeri haramiák sorába. Féltem, hogy ennek újabb mészárlás lesz a vége, de Daniel nagy kegyesen szélnek eresztette őket egy csónakban. Utána kiadta a parancsot, hogy minden értéket cipeljünk át a hajónkra. Munkához láttunk.
Éppen egy súlyos faládikát vonszoltam, amikor sikítást, majd durva röhögést hallottam az elfoglalt vitorlás gyomrából. Nyugodtan lépdeltem tovább, majd elfogott egy gyanús előérzet. Ledobtam a ládát, 180 fokos fordulatot tettem és elrohantam a hajóköz felé. A hajófenékből Jeff mászott elő, végtelen jókedvvel.
- Mi az? Mi történt? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Csak pár hölgyecskére bukkantunk az egyik kabinban – röhögte.
- És… - faggatóztam.
- Mit és? – nézett értetlenül.
- Mégis mit csináltatok velük?
- Egyelőre semmit. Most megyek a kapitányhoz jelentést tenni – úgy tűnt még lenne mondanivalója, de én faképnél hagytam és lerohantam a kabinhoz, ahonnan a vihogást és a sikítozást hallottam. A fülkében három halálra rémült nő sikítozott.
Durván ráüvöltöttem a kalózokra, hogy táguljanak, és meglepő módon szót fogadtak. Aztán rájöttem, hogy ez nem is olyan meglepő, hiszen ők eddig még nem láttak dühöngeni… Kedves szavakkal megnyugtattam a hölgyeket, és persze közben én magam is lecsillapodtam. (Ennek oka, hogy a haramiák befejezték a röhögcsélést és folytatták a pakolást) Két nő feltűnően cicomás ruhát viselt, míg a harmadik egyszerű vászonszoknyát és blúzt hordott. A lokni fejűek anya és lánya voltak, a harmadik pedig a szolgálójuk.
Hamarosan megjelent Daniel. Elégedett vigyor terült szét az arcán, amikor megpillantotta újdonsült foglyait. Szemügyre vette őket, majd füttyentett a közelben lévő matrózoknak, hogy „kísérjék” őket a fedélzetre. Nem is kell mondanom (illetve írnom), hogy a röhögcsélés újra kezdődött. Mivel azon a napon egyszer már hagytam elborulni az agyam, akkor higgadtan a kapitány elé álltam és közöltem vele, hogy a foglyokat én és Jeff fogjuk a fedélzetre kísérni. Daniel csak elvigyorodott és már mondta volna: ”Nem, te itt maradsz” de egy gyűlölködő pillantással beléfojtottam a szót.
Elöl ment Jeff utána a foglyok és én voltam a hátvéd. Amíg a fedélzeten battyogtunk, megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni. A szóváltás során kiderült, hogy az idősseb úrinőt Mariannak, a lányát pedig Robertának hívják. A cselédjük neve Sally volt. Értetlenkedtek, hogy egy nő hogyan állhat be kalóznak, amire én csak mosolyogva annyit mondtam, hogy ez pusztán elhatározás kérdése. Utána azon buktak ki, hogy miért állna be épeszű nő a vízi banditák közé.
- Miért ne? – intéztem el egy vállrándítással. Nem haragudtak meg érte. Szó, ami szó, egész jól összebarátkoztunk. Csak Roberta maradt egy csöppet fagyos. Én ettől függetlenül kedvesen viselkedtem vele szemben is. A beszélgetést végül a kalózhajó fedélzetén fejeztük be. Örültem, hogy én vigyázhatok a túszokra, mert így kénytelen voltam lemondani a cipekedés nagyszerű érzéséről. És persze, így könnyen megvédhettem őket a nem kívánt férfitársaságtól.
A többiek körülbelül egy óra múlva végeztek a pakolással. Akkor Danielkettéosztotta a legénységet. Egyik fele maradt a megszokott helyen, a másik pedig átköltözött a „Hattyú” nevezetű immáron exkereskedő hajóra. Aminek kapitánya Hugo lett. Miután mindez megtörtént Daniel visszabattyogott a saját hajójára és megpróbált udvariasan eldiskurálni az újdonsült barátaimmal, aminek az lett a vége, hogy Roberta megsértődött, olyannyira, hogy Daniel arcába köpött, majd kivágta a hisztit. Elég bizarr látványt nyújtott.
Miután a kapitány túl volt az első döbbeneten, láng lobbant a szemében. Éreztem, hogy dühöngeni akar, de, hogy valamelyest megőrizze a méltóságát, nyugalmat erőltetett magára. Amikor látta, hogy a lánynak eszében sincs lehiggadni, felemelte a kezét és pofon vágta. A kis csitrinek eleredtek a könnyei, de legalább a hisztériát befejezte. Daniel viszont még mindig dühös volt. Azon törte az agyát, hogy most szóljon a matrózainak, hogy szabad a préda, vagy ezt az örömöt későbbre hagyja. Döntöttem helyette mielőtt még megnyikkanhatott volna. Letessékeltem a foglyokat egy kabinba, majd gondosan rájuk zártam az ajtót. A kulcsot zsebre tettem és reménykedtem, hogy az ajtó elég erős ahhoz, hogy megállítson egy csapat megtermett férfit. Utána elindultam, hogy beszéljek Daniellel…
- Nem, nem és nem! – vetette el nagyszerű ötletemet a fonott hajú kapitány.
- Ugyan Daniel – kérleltem.
- Daniel kapitány – igazított ki
- Mindegy… - ő viharos tekintettel meredt rám – KAPITÁNY – nyögtem ki végül, hogy nehogy küzdenem kelljen az életemért egy dühkitörésben.
- Hiába könyörögsz. A legénységnek is szüksége van egy kis szórakozásra.
- Nem könyörgök, csak egy ötletet vetettem fel. A matrózaid, pedig ki bírják a következő kikötőig nő nélkül. És különben is. Én nem szórakoznék jól, pedig én is a legénységhez tartozom.
- Ugyan, te még gyerek vagy – savanyúan elmosolyodtam.
- Bárcsak úgy lenne – sóhajtottam – gyereknek sokkal könnyebb és szórakoztatóbb lenni, mint felnőttnek.
- Na, látod, a felnőtteknek is szükségük van egy kis szórakozásra.
- De nem ilyen áron… Nem értem mi a bajod azzal, hogy váltságdíjat kérjél értük. Baromi jó üzlet lenne.
- Persze, rögtön a hajóra küldenék a fél hadsereget.
- Nem kell mindenkinek tudni róla. Elég, ha egy ember elvisz egy levelet a kereskedőnek, amiben benne van a követelésed. A kereskedő odaadja a matróznak a pénzt, az elhozza a váltságdíjat, a túszokat pedig elengedjük. Mire a rendfenntartók rádöbbennének, hogy a városban voltunk, addigra már rég a nyílttengeren ringatózunk.
- Aha – bólintott Daniel fásultan – és szerinted, melyik őrült kalóz hozná ide a pénzt? Mert én ugyan nem… feltéve, ha matróz lennék – és ezzel mintha az égvilágon semmi dolga nem volna, kényelmesen hátradőlt a székében, az asztalra pakolta csizmás lábait, a háromszögletű kalapját, a szemébe húzta, végül a kezeit kényelmesen tarkóra tette. Épp, mintha aludni készülne.
- Én mondjuk, vagyok olyan hibbant, hogy visszahozzam – zavartam meg a kellemes idilljét – sőt, a foglyokat is szívesen elkísérném a lakhelyükre és megbizonyosodnék róla, hogy nem jelentenek fel minket. Na? Benne vagy? – a kapitány morgott valamit az orra alatt – Tessék? – kérdeztem vissza – Nem értettem tisztán.
- Jól van, jól van – dübörögte – megcsináljuk. De akkor gyorsan hívd ide Jeffet.
- Jeffet? – értetlenkedtem – ugyan minek?
- Hogy megírja a levelet – magyarázta amaz.
- Miért te nem tudod? – érdeklőttem ártatlan képpel, miközben jól tudtam a választ. Azon a szerződésen, amit indulás előtt az orrom alá nyomtak Jeffé volt az egyetlen épkézláb aláírás. Mindenki más x-et tett. A kapitányt is beleértve.
- Nem, nem tudok írni! – ordította.
- Jól van – hőköltem hátra – azért nem kell így begurulni… Szerintem fölösleges Jeffért rohangálni, főként, mert, ha ő nem kormányoz, akkor ki? De hát hagyjuk. A parancs, az, parancs.
- Jó, jó, ne kertelj, bökd ki, ki írja meg azt a nyomorult levelet.
- Hát én – mondtam magától értetődően.
- Nesze…
- Kutyának, meg tessék – dünnyögtem közbe.
- Itt egy papír, toll, aztán írj, amit akarsz – elvettem a nekem kínált íróeszközöket és szorgalmasan körmölni kezdtem…
- És hol tanultál írni? – kérdezte csak úgy mellesleg, miközben előkotort egy rumos palackot az egyik viharvert szekrényből.
- Hol, hol, hát ott, ahol minden normális ember. Iskolában, előtte meg otthon.
- És olvasni is tudsz? – kérdezte. Nekem megállt a toll a kezemben „Ezt most komolyan kérdezi? Ennyire még ő sem lehet primitív. Vagy mégis?”
- Ugyan – nevettem kicsit erőltetetten – olvasni már hatévesen tudtam. Hidd el, eszméletlen könnyű – erre ő csak morgott. „Egészen olyan, mint egy kiskutya” gondoltam magamban.
- Öhm, KAPITÁNY – kérdeztem pár perc múlva, persze a „kapitány” szót, muszáj volt kihangsúlyoznom, hogy biztosan meghallja – mennyi pénzt szeretne a túszokért?
- Mondjuk egy olyan 300 arany elég lesz – legyintett nagyvonalúan. Én nem szóltam egy szót sem. Beírtam a számot és átnyújtottam Danielnek az immár kész firkálmányt. Magamban pedig röhögtem a lehetetlenül kicsi pénzösszegen. Ha lenne üzleti érzéke, akkor sokkal többet kért volna. De azért örültem neki, hogy ilyen naiv. Az a háromszáz pengő meg sem kottyan egy gazdag kereskedőnek.
/2006, ősz/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése