Zela 2.

Zela a tölgyfa alatt szunyókált, míg Salnamhal a harmatos, mélyzöld füvet rágcsálta.

         - Szép, jó reggelt – köszöntött az agancsos egykedvűen.
         - Inkább jó éjszakát.
         - Ahogy gondolod – mondta Sal miközben egy zamatos fűcsomót őrölt a fogai között.
         – Mindenesetre itt hétágra süt a nap
         - Inkább nyolc – vitatkoztam, csakhogy véletlenül se értsünk egyet. Valóban rettentően meleg volt. Éppen, mint a valóságban. (Valószínűleg már lerúgtam magamról a lehelet vékony takarót.)
         - Most már indulhatunk?- érdeklődtem izgatottan.

Egész nap csak Gébre tudtam gondolni. Folyton az Ő hangját hallottam, ahogy a fülembe suttogja: Kérlek, keress meg! Még biztos távol van a napkelte, így az idő tökéletes az utazásra… Vagyis majdnem.
         - Persze. Amint sikerült felébresztenünk ezt az álomszuszékot – dünnyögte Salnamhal, miközben igyekezett lenyelni a nedves fűcsomót.
         - Nem lehet olyan nehéz – mondtam mosolyogva. Kényelmesen odabattyogtam a tölgyfához, és szelíden megráztam az alvó vállát. Nem reagált.
         - Zela! Zela, ébredj! – kérleltem. Meg sem hallotta. Erősebben ráztam a vállát. Semmi. Megkocogtattam a fejét. Átfordult a másik oldalár. „Remek.” Gondoltam „Most már legalább megmozdult” Csináltam egy hátrabukfencet és leszakítottam egy selymes, sárga kisvirágot. A szőke suhanc feje fölé tartottam és finoman megcsiklandoztam az orrát. A sápadt bőrű fiú felhorkantott álmában és ismételten átgurult a bal oldalára. Most a fülét piszkáltam a színes kis növénnyel. Megint gördült egyet. Ezt a játékot addig folytattam, míg végül a kis száműzött neki nem gurult a tölgy vaskos törzsének. Zela az ütközés hatására felriadt álmából. Ijedten körbenézett. Pár pillanatig nem tudta hol van.
         - Jó reggelt lustaság – köszöntem a megszeppent egyénnek.
         - Nem inkább éjszakát? – érdeklődött Salnamhal. Én egy megvető pillantást lövelltem felé. Ő csak fensőbbségesen elmosolyodott. Hát igen. Ilyen ez a szellem.
         -... Reggelt – ásította eme tömör köszönést zöldszemű barátom.
         - Gyere, induljunk – kérleltem Zelát - Lassan dél lesz.
         - Hova megyünk? – kérdezte álmos szemekkel.
         - Daslamába – feleltem határozottan. A sápadt fiúnak a maradék szín is kifutott az arcából.
         - Daslamába? – nézett döbbenten.
         - Igen oda – mondtam vidáman. Zela úgy festett, mint aki mindjárt elájul. Pár perce iszonyú nehézségek árán, álmosan feltápászkodott a földről. Most kénytelen, kelletlen visszaült a fűbe. Mellételepedtem. - Figyelj Zela. Muszáj visszamenned!

- Hát nem érted? – csattant fel dühösen – Engem ott mindenáron meg akarnak ölni!

- Igen, tudom – válaszoltam higgadtan – Pont ezért kell odamennünk – a süvölvény értetlenül meredt rám.

- Zela! Ha most nem kísérlek el Daslamába, akkor te hátralevő életedben messze elkerülöd azt a világot.

- Igen. Pontosan ez a tervem. Nem kell kíséret, mert egyszerűen elkerülöm Daslamát.

- És egész életedben menekülni akarsz, holmi feketeköpenyes varázslók elől? – kérdeztem szomorúan. Kis barátom nem felelt – Oda kell mennünk, hogy megértessük az emberekkel, nem lehet úgy élni, hogy mindentől rettegnek, ami más. Egyébként tényleg benned van az a kristály, vagy csak azt hiszik.

- Nem tudom. Talán igen, talán nem – mondta bizonytalanul.

- Hogy érzed?

- Szerintem bennem van. Legalább is egy másik világban meggyógyítottam egy öregembert. Senki sem tudta, hogy mi volt a baja – kezdett bele egy újabb történetbe, miközben átkarolta a felhúzott térdét – az aggastyán folyamatosan fuldoklott és köhögött. A falusiak szerint a végét járta. Én megsajnáltam az apókát és… nem tudom miért, csak egyszerűen megfogtam a kezét. Fura bizsergést éreztem. Halvány, fehér fénycsík futott át a kezemből, az élemedett korú karjába. A köhögés abbamaradt. Többé nem fulladozott. Hirtelen felpattant a puha ágyból, magához szorított, majd elrohant. Az egész környéken szétkürtölte csodálatos gyógyulásának hírét. Nem akartam véletlenül sem bajba kerülni, így megragadtam a medalionomat, sarkon fordultam és egy másik világban termettem – a macskaszemű arcán nosztalgikus mosoly játszott. Szórakozottan a kezébe vette kopott medálját, és pár percig babrált vele.

Jó ideig mindhárman hallgattunk. Elgondolkodtam azon, amit Zelától hallottam. „Valóban egy gyógyító erejű kristály van benne? ...”  Egy darabig még eltöprengtem volna, de Salnamhal oldalba bökött.

- Szándékodban áll még ma elindulni, vagy még egy napot végigücsörgünk? – nézett rám kérdőleg.

- Nyugalom. Rögtön megyünk. Zela, nincs senki Daslamában aki erős, és szívesen segítene nekünk?

- Nincs… Hacsak…

            - Hacsak mi? – kérdeztem izgatottan.

- Hacsak fel nem ébresztjük a sárkányokat – mondta lelkesen.

- És hol vannak a sárkányok? – kérdeztem kíváncsian.

- Hát… őőő ezzel van egy kis probléma – hebegte.

- Mégpedig? – kérdeztem kissé lelombozva. „Valahogy sejtettem, hogy a kezdeti lelkesedés után jönnek a problémák”

- Senki sem tudja biztosra, hogy hol vannak, vagy, hogy léteznek-e egyáltalán.

- Remek – morogtam – akkor mégis hol kéne keresnünk őket?

- Tudod a falu mellet, ahol felnőttem, van egy hatalmas hegy. A tetejét eltakarják a felhők. A legendák szerint az a hegy igazából üreges, és nem is igazi hegy, hanem a sárkányok palotája. Azt beszélik, hogy a Gazdagság után az első Gonosz Király uralkodásának idején a sárkányok elrepültek, és örök álomra hajtották fejüket, palotájuk gyomrában. Állítólag, csak a kristályember képes felébreszteni őket. Ha ezt megteszi, akkor a sárkányok előbújnak rejtekükből, a Jó mellé állnak és elűzik Daslama földjéről az utolsó Gonosz királyt.

- Zseniális – mosolyogtam fanyarul.

- Most ez vagy egy hatalmas baromság, vagy tényleg egy jóslat, amit valóra váltunk –mondtam Salnamhalnak.

- Az utóbbira szavazok – toppantott Sal. (A toppantással szokott nyomatékosítani)

- Legyen igazad – bólintottam – Rendben. Akkor menjünk, keressük meg azokat a sárkányokat – Ezzel felpattantam a túlméretezett szarvas hátára.

- Megengeded, hogy Zela is felszálljon? – kérdeztem az agancsost.

- Meg, de csak Daslamáig. Ott első dolgotok lesz, hogy kerestek egy lovat.

- Oké – ígértem.

Így felsegítettem a szőke hajú ifjoncot drága szarvasom nyakába és útnak indultunk. Megjelent az orrunk előtt a már jól ismert kék derengés. Sal kényelmesen átügetett rajta és máris Daslama földjét tapostuk. Illetve taposta az agancsos szellem, míg mi a hátán egyensúlyoztunk.

Egy erdő szélétől nem messze, egy friss forrás közelében táboroztunk le. Az erdőtől körülbelül egy mérföldnyire az egyik hercegi vár magas tornyai feketéllettek.

Megmosakodtunk a forrásban, majd indítványoztam, hogy nézzünk körül a várban. Salnamhal egyetértett és rögtön átalakult fekete lóvá, hogy elkerüljük a feltűnést. Zela azonban nem akart jönni.

- Mi bajod van már megint? – kérdeztem a kelleténél kicsit több indulattal a hangomban. Szerintem nem ok nélkül kezdtem úgy vélni, hogy a macskaszemű kölyöknek kivételes tehetsége van az emberek feldühítésére – Miért nem vagy hajlandó bejönni abba a rohadt várba?

- Rögtön felismernének – nyafogott.

- Ugyan – legyintettem – kötve hiszem. Nincs rajtad semmi különös. Egyszerű tizenéves szőke kisfiú vagy.

- Nem vagyok kicsi – kiáltotta

- Jó – hagytam rá – nem vagy kicsi – közben mosolyogtam. Pont mintha Nolt hallottam volna. Kedves, majdnem 12 éves öcsémet folyton Csöpinek, vagy Picinek hívom. Ő szokott általában így reagálni ezekre, a nevekre.

- Na, áruld el, kérlek, miért olyan könnyű téged felismerni.

- A színeim miatt – válaszolta. Én értetlenül néztem.  „Mi az, hogy a színei miatt?”Rápillantottam segítőállatomra, de ő sem értette.

- Azért, mert szőke vagyok – magyarázta a suhanc – Daslamában nincsenek szőke emberek. Így már mindjárt érthetőbb volt. Leakasztottam a vállamról a sárkányos táskát, amit még Kírától kaptam. Elkezdtem kutakodni benne. Egy egyszerű, barna, kicsit kopottas, csuklyás köpenyt kerestem. Miközben eme bonyolult műveletet végeztem, a gondolataim visszakalandoztak a Boszorkányok Szigetére.

- Kicsit nagy, de legalább csuklyát jól a fejedbe tudod húzni – nyomtam Zela kezébe a köpenyt bátorítóan.

- Köszönöm – mondta őszinte hálával a siheder. Nem értettem miért olyan hálás, hiszen még a várba is be kell jutnunk, de nem kérdezősködtem. Nyakamba kanyarítottam kedvenc zöld köpenyemet, és elindultunk a vár felé. Salnamhal mellettünk baktatott.

Minél közelebb értünk az erődhöz, annál több kétséget keltő kérdés fogalmazódott meg a fejemben „Mi lesz, ha hátracsúszik Zela csuklyája. Mit csináljak, ha valaki mindenáron meg akarja venni Salnamhalt és, nem lehet lekoptatni? Hiszen Pelyhes lónak is pompás, nem csak szarvasnak. Mi van, ha a kapuőrök kérdezősködni kezdenek?” Végül hamar megnyugtattam magam, ahogy szoktam. Próbáltam mindent a jobb oldalról megközelíteni „Lehetetlenség, hogy az a csuklya lecsússzon, hiszen még egyszer akkora, mint Zela feje és egyébként sem fúj a szél. Ha valakinek megtetszene Pelyhes, szépen megkérem, hogy próbálja meglovagolni. Egy darabig talán bírná, hogy Salnamhal, folyton ledobja, de inkább előbb, mint utóbb megbánná a vásárt. Kizárt, hogy az őrök bármit is kérdezzenek. Elvégre teljesen átlagos utazók vagyunk, ha mégis megállítanak, azon majd ráérek akkor aggódni, ha már megtörtént.”  Végül is kár volt aggodalmaskodnom, mert simán bejutottunk a kapun. Mikor egy kevésbé forgalmas utcába tévedtünk, a szőke hajú megkönnyebbülten sóhajtott. Lám, nem csak én vagyok izgulós fajta.

A főtér közepén színpad állt, amin csepűrágók szórakoztatták a tétlenkedőket. Az előadás igazán vicces lehetett, mert az emberek szívből kacagtak, és vidáman tapsikoltak. Engem a tér egy sötétebb oldala jobban érdekelt. A sarkot hatalmas tömeg állta körül és folyamatosan kiabált, (megjegyzem nem éppen kedvesen) Egyszer-egyszer mintha paradicsomot, vagy rohadt káposztát láttam volna röpülni a kör közepe felé. Mivel a tömegen fizikai képtelenség volt átfurakodni, felálltam Salnamhal hátára, hogy megnézhessem, mitől „lelkesültek” fel ennyire az emberek. A figyelem középpontjában egy kalodába zárt férfi állt.

           „Szegény ördög” gondoltam.

- Mit látsz? – kíváncsiskodott Salnamhal. Gondolatban közvetítettem neki a képet, amit láttam. A kócos, barna hajú férfi huszonöt évesnél nem lehet idősebb. Fejformája szögletes, arca tele van zúzódásokkal és vágásokkal. Valószínűleg védekezett mielőtt idekerült. A szája keskeny, orra nem túl nagy, sascsőr alakú. A szeme sötétbarna, csaknem fekete. Egész lényéből még így a kalodában is nemesség sugárzik. Egy pillanatra felpillantott, de ezt rögtön meg is bánta, mivel valaki egy rothadt almával képen találta. Így fejét visszaejti eredeti helyzetébe.

Nem tudom miért, de ha valakire kíváncsi vagyok, legelőször a szemét nézem meg. Azt hiszem az első találkozások alkalmával, az ember tekintetéből lehet a legtöbbet kiolvasni. Pár éve egy könyvben azt olvastam, hogy a szem a lélek tükre. Ezzel majdnem teljesen egyetértek. A kalodába zárt embernek is egy pillanatra a szemébe néztem, mielőtt eltalálta a romlott alma. Sok mindent láttam, csak éppen gonoszságot nem. A férfi végtelenül szomorú volt. A fekete írisz mélyén sértett büszkeség csillámlott, de nem ez volt, ami megragadott, hanem a kettétörött lélek képe. Azt a férfit már nem érdekelte mit tesznek vele. Egyszerűen belefáradt, hogy folyton az ellen küzdjön. Már megadta magát. Beletörődött a sorsába.

Visszaültem Salnamhal hátára és megkértem az akkor éppen agncstalant, hogy vigyen el a legközelebbi fogadóig. A kalodába zárt férfi mély hatással volt rám. Elhatároztam, hogy éjszaka kiszabadítom.

            A színpaddal szemben üldögéltem Zelával.  Bort kortyolgattunk, miután elfogyasztottuk bőséges vacsoránkat és vásároltunk egy könnyedléptű, csokoládészín paripát.

- Ne igyál túl sokat! – mondtam a macskaszeműnek mosolyogva – este még dolgunk lesz.

- Ugyan mi? – kérdezte kótyagosan a még mindig csuklyába burkolózó siheder.

- Kiszabadítjuk azt az embert – intettem a kaloda felé, amit még mindig hatalmas tömeg zárt körül (Szerencsére a fölös zöldségek és gyümölcsök már elfogytak)

- Azt? – bandzsított enyhén részeg barátom a tér túlsó felére – Én bűnözőkkel nem barátkozom – mondta határozottnak szánt hangon.

- Ő nem bűnöző – feleltem nyugodtan. Zela egy jóízűt kacagott.

- Ha nem volna bűnöző, bizony nem zárták volna oda – kiáltotta, miközben felpattant a székről, hogy megmutathassa hova zárták a gazembert. Sajnos pár méterrel arrébb mutatott és rögvest visszazuhant a székre, de még lejjebb is. Amint feltápászkodott, nekilátott, hogy elcsípje a szerinte „asztalon táncoló” boroskancsót. Ebben megakadályoztam és közöltem vele, hogy nem ihat több alkoholt. Ő persze értetlenkedett és követelte a neki járó italt. Mikor az előadása kezdett túlságosan zajossá válni, nyakon öntöttem egy korsó vízzel, amitől részint kijózanodott.

Az este hátralévő részében a kocsma teraszán üldögéltünk és a csepűrágók előadását néztük. A nap lebukott a házak mögé, az előadás véget ért, a terasz pedig megtelt turbékoló párocskákkal. Erről megint Gábor jutott eszembe és egyszerre nagyon igazságtalannak és szürkének találtam az életet.

Az égboltot elfoglalta a hold és a csillagok, a kocsma és környéke viszont csak végtelenül lassan ürült ki. Már inkább hajnal volt, mint éjszaka, mikor a környék teljesen elcsendesedett. Eljött a cselekvés ideje. A csuklyás siheder az asztalra dőlve horkolt. Finoman megráztam és nagy meglepetésemre az álomszuszék fel is ébredt. Gyorsan kidörgölte az álmot a szeméből, és felpattant az asztal mellől.

- Hozd Salnamhalt és a lovad – utasítottam.

- Igenis főnök – tisztelgett előttem a macskaszemű.

- Nem vagyok a főnököd! – dörmögtem indulatosan.

- Jól van. Csak vicceltem

- Elég gyenge poén – Zela csak legyintett és elindult az istálló felé én pedig célba vettem az immár néptelen sarkot.

A kalodába zárt fickó szörnyen rossz bőrben volt. Már az is megfordult a fejemben, hogy meghalt, de mikor meghallotta a lépteim zaját ismét rám szegezte fekete szemeit.

- Ne félj - suttogtam – segíteni akarok – a sötét hajú férfi nem mozdult többé. Időközben Zela is megérkezett újonnan szerzett paripájával és az ismét szarvas alakot öltött Salnamhallal. A szőke suhanc mellém lépett

- Ezt a zárat lehetetlenség kinyitni – morogta a zöldszemű, miközben megvizsgálta a fogoly jobb csuklója mellett himbálózó lakatot.

- Ó dehogy – mosolyogva kihalásztam egy hullámcsatot a zsebemből.

Az eszméletlen férfit Salnamhal segítségével elvonszoltuk a tisztásig. Friss forrásvizet csorgattunk a szájába, majd az arcát is benedvesítettük. Pár perc múltán, kissé megemelte a fejét és óvatosan kinyitotta az egyik szemét. (A másikat nem tudta, mivel a szemöldökén futó vágás akkorára dagadt, hogy nem láthatott ki belőle)

- Köszönöm – suttogta rekedt hangon, majd visszazuhant a fűbe és ismét elvesztette az eszméletét./2006, augusztus/