Haza felé igyekeztem. Nem tudom hol voltam, milyen országban, de egész biztosan hazafelé tartottam. Valamiért vissza akartam fordulni, de nem tudtam. Rájöttem, hogy igazából nem is én vagyok. Mikor erre rádöbbentem, egy pillanatra külső szemlélővé váltam. A lány nagyon hasonlított rám, de nem én voltam. Az arc forma azt hiszem egyezett, de neki derékig érő hosszú haja volt két copfba fonnva. Nekem kicsi, sötétbarna szemeim vannak, neki viszont nagyok és kékek voltak. Szoknyát viselt. Olyan volt, mintha párszáz évet vissza ugrottam volna az időben. Kb. 1-2 másodpercem volt arra, hogy mindent megfigyeljek, úgyhogy pontosabb leírást nem tudok mondani... Újra eggyé váltam a lánnyal. (Olyan szinten, hogy azt hittem, én ő vagyok. Már megsem fordult a fejemben, hogy álmodok.)...
Haza értem. A ház mellett megpillantottam egy másik lányt, aki egy kavicsot rugdalt. A ruhái szakadtak, a haja kócos volt. Nagyon megijedtem amikor megláttam, ő viszont kifejezetten örült, hogy lát. Azt mondtam neki, hogy nem szabadana itt lennie. Ő csak mosolygott. Megharagudtam rá. Dühös voltam, mert sosem volt képes azt csináni amire kértem... Paták dobogását hallottam nem is olyan messziről. Karon ragadtam a lányt és bevonszoltam a hatalmas házba. Átfutottam vele a házon, és finoman kilöktem az egyik mellék ajtón. (Ez a ház tulsó felén volt.) Arra kértem, hogy figyeljen a lovasokra. Amikor belépnek a házba ő induljon el. Erre komolyan bólintott és elkezdte az utat figyelni. "Hiányozni fogsz." mondtam neki. "Te is nekem" a szemében egy könnycseppett pillantottam meg. Tudtam, hogy soha többé nem látjuk egymást...Még aznap el kellett költöznöm. - A szüleim miatt. Anyukámról semmit sem tudtam. Ő olyan ember volt, akiről az emberek nem szerettek beszélni. Mivel én csendes lány voltam, nem faggatóztam. Valahogy éreztem, hogy egyébként sem szabadna feszegetnem ezt a témát. Így csöndben maradtam.
Édesapám meghalt. Ezt a hírt hozták a lovasok. Nagyon szomorú voltam, de nem ért váratlanul. A szomszéd megyében lázadás tört ki. Apám is elindult, hogy segítsen ezt leverni. De a lázadók nagyon sokan voltak. Az első ütközetben szinte mindenki meghalt. Az egyik régi barátom már napokkal ezelőtt közölte velem a szomorú hírt. Ez olyan mély bánatot ébresztett bennem, hogy sírni sem tudtam. Azóta vártam a lovasokat. Tudtam, hogy el kell mennem, mert itt már senkim sem maradt...Nem értettem miért kellett ennek történnie. Nem bántam, hogy el kell mennem innen. Azt reméltem, hogy így majd könnyebb lesz felejteni. Miután elindultunk, még egy utolsó pillantást vetettem a gyönyörű sárga házra, ahol mindig is éltem. Nem éreztem semmit. Már nem. Egyetlen kérdés fogalmazódott meg a fejemben. "Most ki fog vigyázni szegény, kócos kis Kunigundára??"...
/Írtam: 2006, július 31./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése