Az „idilli” társalgást orkánnak is beillő üvöltözés zavarta meg.- Mi a fene? - kérdeztem döbbenten.
- Hát, hogy nem vihar, az, biztos – csikorogta Daniel. A feje veszélyesen lilulni kezdett. Ha addig még nem is tört ki a vihar, hát most már lehetett rá számítani. A hurrikán, ami közeledett Daniel Artful névre hallgatott.
- Mégis mi folyik itt? – ordította, miközben kilépett a kabinból. Erre mindenki elhallgatott és megdermedt. Én, amíg tartott a csend, Daniel mellé léptem. A szemem elé táruló látvány valóban letaglózó volt. Az egyik ágyú, amit az újonnan szerzett hajóra akartak átemelni, lezuhant. Összezúzta a hajó korlátját és a vízbe esett. Valaki rosszul rögzítette.
- Ki a felelős ezért? – kérdezte immár nyugodtabb hangon a kapitány. A legénység hátsóbb soraiban mozgolódás támadt. Mindenki hátrébb lépett miközben előre lökődték a barna hajú suhancot, akit Hugo majdnem keresztülszúrt.
- Lám. Egy taknyos kölyök… Ezt meg ki engedte fel a hajómra? Tudod te kis mitugrász, hogy mennyibe kerül egy ágyú? És, hogy mennyi vesződéssel jár a beszerzése? – folytatta a kérdezősködést Daniel hátborzongatóan higgadt hangnemben. „Ebből nagy baj lesz” futott át az agyamon. Ezért, igyekeztem közelebb húzódni a fiúhoz, hogy megvédhessem a kapitány gyilkos ötleteitől.
- Hát… én… öö… csak… - dadogta a szerencsétlen. Danielnek ördögi vigyor terült szét az arcán.
- Kössétek ki! – intett a két matróznak – A büntetése harminc korbácsütés.
- Micsoda? – kiáltottam. Azt hittem rosszul hallok.
- Ugyan kislány – karolta át a vállamat Daniel – Nem fog belehalni, és ez a lecke, majd rákényszeríti, hogy megtanuljon rendes csomót kötni. Na meg, hogy vigyázzon a hajóra, és ne rongálja közös kis vagyonunkat – kibújtam a hatalmas mancs alól és szúrós szemmel meredtem rá. Azt reméltem, hogy akkor is rám hagyja, intézzek el mindent úgy, ahogy akarok, de a tekintete kemény maradt.
- Ezt nem gondolhatod komolyan – néztem döbbenten – hiszen még zöldfülű. Nem direkt csinálta. Most szállt életében először hajóra – senki nem törődött azzal, hogy mit papolok. A balszerencsés sihedert megragadták, és az árbocrúdhoz kötözték.
- Ezt én nem nézem végig – mondtam ki hangosan.
- Akkor ne nézd – röhögött az egyik haramia. Hátra arcot csináltam és lerohantam a hajóközbe. Igaz, hogy így nem láttam, de sajnos nagyon jól hallottam. A szerencsétlen fiú minden ütés után felüvöltött. Szörnyű volt. Csak ültem a lépcsőn, fülre szorított kézzel és egyszerűen nem bírtam mozdulni. Egyszerre vége lett. A kiáltások elhaltak. Kitöröltem a szememből a könnyeket, és feltápászkodtam… aztán újra összeroskadtam. Valaki rám zuhant. A barna hajú suhancot hajították le a fedélközbe. Mikor rádöbbent, hogy rajtam landolt, ijedten odébb mászott.
- Ne félj! – próbáltam mosolyogni – Nem akarlak bántani.
- Nem félek – suttogta. A félhomályban halálsápadtnak tűnt.
- Gyere. Fogd meg a kezem – bíztattam.
- De minek? – kérdezte gyanakodva, miközben felém, nyújtotta a karját.
- Csak bízz bennem – mondtam, miközben a szemébe néztem. Összeért a tenyerünk. Világos lilafény kerítette be a kezünket, majd mindent körülöttünk. A fiú sebei begyógyultak, a lila derengés eltűnt.
- Mégis mi volt ez? – nézett végig magán.
- Varázslat – válaszoltam egyszerűn.
- De hát – nézett tágra nyílt szemekkel – hogyan?
- Ez egy hosszú történet. Majd egyszer elmesélem – egy ideig némán üldögéltünk a lépcsőn, de a siheder hamarosan megtörte a csendet.
- Köszönöm.
- Ugyan – vontam vállat – Nincs mit.
- Nem csak ezt, hanem, hogy megmentetted az életem. Még a harcban.
- Szívesen, máskor is – mondtam derült képpel.
- Azért jó lenne, ha nem lenne máskor – nevetett a siheder – a kard nem igazán illik a kezembe.
- Ó, dehogynem – bizonygattam – csak még nem bánsz vele túl jól…
- Épp ezt mondtam én is – motyogta.
- Ne szakíts félbe. Na, aszóval, majd én megtanítalak vívni.
- Ez igazán kedves tőled – mosolygott a siheder – de a fegyverhasználaton kívül azt hiszem mást is kéne tudnom, hogy ne dobjanak a tengerbe.
- Abban is szívesen segítek, és majd Jeffnek is szólok, hogy figyeljen rád.
- Melyikük Jeff? – érdeklődött amaz, miközben feltekintett a fedélzetre.
- A kormányos – válaszoltam készségesen. Erre a suhancnak egy árnyék suhant át az arcán, de ezt akkor nem vettem észre. Csak jó pár nappal később jöttem rá.
- Egyébként hogy hívnak? – kérdeztem a pelyhes állút.
- Fred – mondta félvállról.
- Én pedig Leva– nyújtottam kezet, ő pedig belecsapott. Ezzel megkötöttem második kalóz barátságomat is./2006, ősz/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése