...Azon az éjszakán mindent őriztek. Az összes boltot és a kisebb házakat, éléskamrákat is. Mindegyik betörés rizikós lett volna. Úgy döntöttünk kockáztatunk. Már hajnalodott, mikor besettenkedtünk a klasszicista épület kertjébe. Tudtuk, sietnünk kell. A személyzet hamarosan ébredezni fog. A betörés sikerülhetett volna, ha nincsenek a kutyák. Sarokba szorítottak minket, nem tudtunk elmenekülni. A kőkerítés túl magas volt.
Bevezettek bennünket egy nagy szalonba. A csavargók konokul meredtek maguk elé. Tudták, már minden mindegy. Ami jön, az rosszabb, mint a halál. Én kíváncsian néztem körbe. Minden olyan gyönyörű volt. Felfogtam, hogy hamarosan végünk, de nem tudtam félni. Éhes voltam. Fájt a fejem. Védtelennek és gyengének éreztem magam. Nem érdekelt mit hajtogat a frakkos komornyik. Eloldalaztam a koszos kis csapat mellől. Volt egy félig nyitott ajtó a tükör mellett. Besurrantam. Lerogytam egy puha székre a zongora mellé. Nagyon szép zongora volt. Fényes fekete és matt levélminták tekergőztek rajta. Finoman végighúztam mutatóujjam a klaviatúrán. Bal kisujjal megkerestem a Fisz, jobb kézzel az A és Gisz hangokat. A River flows in you-t játszottam Yirumától. Nem láttam a vámpíros filmet, de a zenéjét Eszter megmutatta YouTube-on és nekem nagyon tetszett. Ezért keresett nekem belőle egy kottát. Hetek óta próbálgatom eljátszani, de mindig elrontom. A darab álmomban sem tökéletes. A futamnál elvesztettem a fonalat. Újrakezdtem. Nem úgy zenéltem, mint Yiruma, de gyönyörűnek találtam még így is. Nem is vettem észre, hogy áll valaki a hátam mögött.
- Melyik házhoz tartozol? - szakította félbe játékomat a nemes.
- Egyikhez sem.
- Az képtelenség. Ne hazudj!
- Nem szokásom. Miért volna képtelenség? - csend. Hátrafordultam. A férfi arca zavart tükrözött.
- A zene a mi kiváltságunk. Az alja nép nem ismeri. Képtelen felfogni mit jelent. Hiszen csak állatok - mondja töprengve - ha nemes vagy ezt te is tudod. Ha nem, akkor közéjük tartozol, de akkor nem ülhetnél itt a zongoránál. Bár a technikád olyan, mint egy gyermeké. A Nagy Házak előkelői sokkal kifinomultabban játszanak. Hát honnan jöttél te kis barbár?
- Nem vagyok barbár. És nem vagyok zongoraművész sem. Fagottista vagyok. A barátaim pedig nem állatok.
- Hát persze. Ma szerencsés napjuk van. A házunk befogadja őket.
- NE! - kiáltottam kétségbeesetten és felpattantam a székről - Nem vehetik el az emlékeiket!
- Ugyan- kacagott a nemes - mi nem veszünk el semmit. Ők akarnak felejteni. Gyere, befogadunk téged is - szelíden megfogta a bal csuklómat és maga felé húzott. Én hasznosítottam a Jiu-jitsun tanultakat. Jobb kézzel megragadtam és kifordítottam a csuklóját, hátracsavartam a karját és térdre kényszerítettem. Ő tovább nevetett, de már csak kínjában.
- Hiszen előbb utóbb úgyis minden gyereket adoptálnak a Nagy Házak. Ez a világ rendje. Addig nem nőhettek fel, amíg nem fogadunk be titeket. Odakint csak éhező senkik vagyunk. Itt kezdődött az életem - és fájdalmasan felkiáltott, mert döbbenetemben még tovább feszítettem hátracsavart karját.
- Hát maga is a föld alól jött? És emlékszik rá? - elengedtem. Ő biztos távolba húzódott tőlem.
- Csak a sok társra, az éhségre és az állandó félelemre. De mind onnan jöttünk. Végül mindenkiből lord vagy lady lesz. Ez csak a fejlődésünk egy magasabb szintje. Itt nem születnek gyerekek, ott pedig nem nőhetnek fel.
- Akkor, a csapos, az ősz szakállú tengerész, a gitározó Pékné, és a többiek a rejtekhelyekről mind nemesek? -
- A földre rogytam a férfi mellé. - Az nem lehet. - A lord döbbenten meredt rám.
- Az valóban nem lehet. Minden felnőttnek egy nagy Házhoz kell tartoznia. Lehetséges, hogy…- elharapta a mondatot, de az arca felragyogott. Szavak nélkül is értettem.
Belépett a kis szobába a komornyik. A furcsa lányt kereste. Én voltam az. A többiek könyörögtek neki, hogy velem ne tegye. De a komornyik nem volt jó ember.
- Ideje felnőnöd - közölte tárgyilagosan. Én felálltam és szembenéztem vele.
- Felnőtt vagyok. Hét hónapja múltam 19 éves.
- Fölösleges hazudoznod. Hogy hívnak?
- Álomjáró. És sosem hazudok – ragadozókként kerülgettük egymást.
- Ez nem rendes név. Mutasd az igazolványod!
- Nem emlékszem a nevemre. A személyim pedig a fagott-tokomban maradt a hómezőn - a komornyik megtorpant.
- Fagott. Ezt a szót nem ismerheted.
- De igen! - szólt közbe izgatottan a lord. - Megtört az átok. És a lány azt mondta fagottista. Hozd a hangszert!
- Nincs semmilyen átok, aminek meg kellene törnie – szólt hidegen a komornyik. De hozta a hangszert. Egy fagottot keménytokban. Felnyitottam a fabőröndöt és összeraktam az Amatit. Bevizeztem a nádat, beállítottam a nyakláncot. Fújtam egy skálát. Lent nehezen indított, fönt valami nem volt rendben. Leragadta piano-mechanika. Felpöccintettem. Trilláztam egyet a két legmagasabb hangon. Olyan könnyedén szólt, mintha… de hisz ez az én új fagottom. A füredi Amati. Játszottam, ami csak eszembe jutott. És megint rádöbbentem, álmodom. Hirtelen beugrott minden. Emlékeztem ki vagyok.
Levettem a nádat, földre koppintottam a hangszert és kényelmesen rátámaszkodtam, mint pásztor a botjára.
- Az átok valóban megtört. A jó emberek is megismerhették a zenét. Majd azt is megtanítják nektek, hogy mire jó. Újra nevethettek. Nem kell elfelejtenetek milyen volt gyereknek lenni. Szabadok vagytok. És már a nevemre is emlékszem főkomornyik úr. - Mélyen meghajoltam az illető előtt, miközben gúnyosan elmosolyodtam. - Dórának hívnak. És téged? - Nem kaptam választ. Mosolyogva szétszedtem a fagottot és az alkatrészeket belerakosgattam a puhatokomba. Belebújtam a kabátomba, nyakam köré csavartam csíkos sálam, vállamra kaptam az Amatit és kiléptem a szállingózó hóba…
Itt ébredtem föl. De nem hirtelen, hanem úgy, mintha egy mély kútból húztak volna elő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése