A lángoló város

Egy város közepén álltam, ahol teljes volt a káosz. Emberek rohangáltak fejvesztve az utcán, gyerekek sírtak a kapualjakban. Nem értettem mitől van mindenki így kétségbeesve. Mielőtt megkérdezhettem volna valakitől, hirtelen eltűnt a nap és hatalmas sárkányok tűntek föl a város felett. Most már előttem is világos volt a riadalom oka. Tudtam, hogy el kellene bújnom, elrohannom, vagy egyszerűen eltűnnöm a főtérről. De a lábaim földbe gyökereztek, az ijedségtől mozdulni sem bírtam. Csak bámultam a hatalmas szörnyetegeket, amik az égen kőröztek.

Körülöttem hatalmas embertömeg sikoltozott, de én nem hallottam a kiáltásokat. Az egyik sárkány tett egy kecses kört és lejjebb ereszkedett. Egyre közelebb és közelebb jött. Pár méterrel a város fölött eltátotta hatalmas pofáját és lángcsóvát fújt ki a szájából. Még mindig nem mozdultam. Fel sem fogtam mi történik körülöttem. Arra eszméltem, hogy valami nagyon hideg. Ez a hidegség szúr, mintha millió apró tűt akarnának a bokámba bökni. Szinte éget. Forró. Nem is hideg hanem tűz forró. Rádöbbentem, hogy ég a csizmám. Végre visszanyertem a lélekjelenlétemet. Lerúgtam a lángoló lábbelit és futásnak eredtem. Rohantam át az üvöltöző tömegen. Utcáról, utcára vergődve kerestem a kijáratot a tűzzel borított városból.

Órák múltán végre megláttam a kaput. Szinte már a végsőkig kimerültem, mire eljutottam idáig, de a kivezető út látványa új erőt adott. Pár lépést rohantam mikor rádöbbentem, hogy óriási tömeg választ el a menekülés utolsó reményétől. Már épp feladtam volna, amikor egy sárkány húzott el a tolongók felett. Tágra nyílt szemekkel néztem amint emberek válnak eleven fákjákká előttem. Sarkon fordultam, és elkezdtem rohanni a másik irányba. A hatalmas dög folyamatosan okádta a tüzet az élő tengerre, ami a kapu előtt tolongott. "Bárcsak itt lenne Géb - gondoltam - ...Vagy akárki a hajóról." De nem láttam egyik barátomat sem. Annyira belemerültem az önsajnálatba, hogy először észre sem vettem a felém rohanó lángcsóvát. Szinte már öszeütköztünk mikor megláttam a sikoltozó fiút. A 12 éves forma gyereknek lángolt az inge, így nem csoda, hogy üvöltözött. Mikor mellém ért kigáncsoltam és villámgyorsan letéptem róla a lángoló ruhadarabot. Ekkor tűnt fel, hogy a bal keze is ég. Nem tudom, hogy de valahogy azt is sikerült eloltanom...

Itt egy sötét folt. Fogalmam sincs mi történt. Halványan emlékszem hogy a fiú, rejtekutakon vezetett ki a városból, de a részletek nem maradtak meg..

A falakon kívül Géb várt rám. Mikor megláttam, rózsaszínűvé vált körülöttem az álomvilág, annyira örültem neki, hogy fel sem tűnt a szomorú tekintete. Hozzárohantam átöleltem, és elkezdtem az égő város felé ráncigálni. "Gyere, segítenünk kell!" - mondtam, de ő visszarántotta a kezét. Ekkor tűnt fel, hogy valami nincs rendben. "Mi a baj?" - kérdeztem. Géb nagyot sóhajtott. "Búcsúzni jöttem." Értetlen boci szemekkel meredtem rá. "De hát hova mész?" Értelmetlen maszlagot hordott össze. A végén annyit sikerült kiszűrnöm Géb szavaiból, hogy vissza kell mennie a saját világába (A boszorkányok szigetére) és többet nem hagyhatja el. Sírva fakadtam.

Akármit mondtam, tettem nem engedte, hogy vele menjek. A szemébe vágtam, hogy most már nem is szeret. Ő csak nézett könnytelen szemekkel, de az arcán olyan mélységes bánat ült, ami nem viselte volna el a könnyeket. Már én sem bőgtem. Szorosan átöleltük egymást és elbúcsúztunk. Nem kellett mondanunk semmit szavak nélkül is megértettük egymást. Hiszen már csaknem 3 éve utánam jött minden álomvilágba, ahol csak jártam. De most vége, talán örökre elkellett mennie. Még egyszer régen megígértem neki, hogy megkeresem a valóságban, de most már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy megtalálom.

/2006, július 15./