A fal másik oldalán
Taugala csomagolt. Kívülről teljesen kiegyensúlyozott, előkelő fiatal hölgynek tűnt, viszont belül forrt benne az indulat. Legszívesebben ordítva tiltakozott volna a költözködés ellen, de egyrészt nem volt kivel, másrészt nem szerette kimutatni az érzéseit. Gondosan az utazóládájába hajtogatott két hófehér, ezüstmintával szegélyezett tógát, majd füle mögé tűrte elszabadult, világosbarna tincseit. Mélázva kibámult a nyitott ablakon.
A kertben tombolt a hőség. Taugala épp az ilyen napokat szerette. Mikor a szikrázó napsütés elől mindenki az iskola, vagy a kollégium enyhet adó, vastag falai közé menekült. Ilyenkor övé volt az egész kert. Ha meleg volt, gyakran rótta a köröket végeláthatatlanul az oszlopcsarnok kerengőjében. Bármennyire is szerette volna, ezen a napon nem csatangolhatott szűkre szabott vadonjában. Csomagolnia kellett.
Taugala szülei úgy döntöttek, hogy kiveszik leányukat az iskolából és családi birtokukon házitanítók gondjaira bízzák. Így nem csak havonta találkozhatnak szeretett gyermekükkel, és naponta meggyőződhetnek tudásának gyarapodásáról. Ráadásul, sokkal könnyebb lesz számára férjet találni, ha részt vesz az estélyeken. Hiszen már elmúlt tizenöt éves. Épp itt az ideje, hogy bevezessék a társaságba.
A lánytól senki sem kérdezte meg, hogy mit szeretne. Szülei és tanárai természetesnek vették, hogy mindig azt cselekszi, amit ők jónak gondolnak. Pont úgy, ahogy a többi ifjúhölgy. Taugala mindig eleget tett az elvárásoknak. Udvarias és kedves volt, sokat mosolygott, keveset beszélt és nyugodt tekintettel hagyta, hogy kritikával illessék minden mozdulatát és megnyilvánulását, persze kizárólag az ő érdekében. Csak akkor verte sikítva fejét a falba, ha végre valahára magára hagyták.
Lezárta a telepakolt utazóláda fedelét és körbenézett a lecsupaszított szobában. A kis, cellaszerű helységet sokkal inkább otthonának érezte, mint a családi kúriában terpeszkedő lakosztályt. Az iskolában sem érezte magát felhőtlenül, de mégis jobb volt, mint a szülei, nevelői társaságában és az estélyek fojtogató forgatagában. Kirázta a hideg a gondolattól, hogy férjhez adják egy gazdag, valószínűleg vénülő arisztokratához.
A lány megint kibámult az ablakon. A zöldellő, alig fedett oszlopcsarnok hívogatóan terpeszkedett a kert közepén. Taugala belegondolt, hogy valószínűleg most látja életében utoljára a barátságos kerengőt. Aztán agyában bukfencet vetett egy merész ötlet. Kibújt ragyogóra fényezett cipellőjéből, az ablakhoz lépett és kilógatta lábát párkányon.
"Négy éve lakom itt és még soha nem jutott eszembe mezítláb járni, vagy kimászni az ablakon. Ez elképesztő!" - gondolta, mikor meztelen talppal a puha gyepre érkezett. - "Ha most meglátnak, akkor valószínűleg kitekerik a nyakam. De kit érdekel? Többé úgysem jövök vissza. És, ha elmondják a szüleimnek? Ugyan hogyan? Nem ők fognak értem jönni, hanem valamelyik apród. A küldöncöknek pedig soha nem mondanak semmit. Az nem volna illendő. Tehát most egy kicsit szabad vagyok." - összegezte magában elégedetten, miközben az oszlopcsarnok felé lépdelt. A séta minden egyes pillanatát élvezte. Lehunyta a szemét és elképzelte, hogy a városon kívül jár, távol az iskolától, kastélyoktól, illemtudó nemesektől.
Levélzörrent. Taugala szemei felpattantak és riadtan körbenézett. Csak egy madárka rebbent odébb az ezüst ülőrúdon. A lány megkönnyebbülten fellélegzett.
"Talán ezt mégsem kéne. Megláthatnak. Miért haragítanám magamra a tanáraimat? Nem ők akarnak érdekből férjhez adni… Én ugyan nem megyek! Egész életemben mást sem csináltam, csak jó voltam. Elég ebből! A távoli városok rabszolgáinak sincs ilyen sanyarú sorsuk. Elszököm. Esküszöm, hogy elszököm. Nem tudok így élni! Nincs is semmi értelme!"
Indulatosan rótta a köröket az oszlopok között. Már nem pislogott ijedezve a kollégium ablakaira. Sőt, a külsőkert felé vette az irányt. A falmelletti sétányt az iskola diákjainak tilos volt megközelíteni, mert a hatalmas kőfal túloldalán bármilyen jöttment elhaladhatott. Az iskola, az igazgató legnagyobb sajnálatára, nem a legelőkelőbb negyedben kapott helyet. A központban nem találtak elég nagy teret egy ekkora intézmény számára. Bár Boscowoc közel feküdt a Város Szívéhez, mégis egyszerű polgári házak vették körül, amikben egyszerű, faragatlan polgárok éltek. Az igazgató mindent elkövetett, hogy a fiatal arisztokrata hölgyekkel semmiféle kapcsolatba ne léphessenek a kevésbé vagyonos és -előkelő lakosok. Ezért volt tilos a fal mellett sétálni. De Taugala, válságos hangulatában fittyet hányt a szabályra.
A lány megigézve bámulta a hatalmas kőfalat. Egyszer csak megbotlott valamiben. Elszakította tekintetét a faltól. A gondozatlan fűben egy bőrlabda hevert. Taugala merengve felemelte.
"Vajon ki labdázott itt?" - kérdezte magában a labdát dobálgatva. - "És milyen régi, nyúzott. Az ilyesmit rég ki szokták hajítani a szemétbe."
Taugala merengve letelepedett a kőfal tövébe. Felnézett az égre és újfent arról fantáziált, hogy elszökik innen. Egy kicsit elszundított. Arra ocsúdott, hogy a fal túloldalán valakik hangosan kacarásznak. Irigykedve hallgatta a gondtalan nevetést.
"Bárcsak én is odakint élhetnék!"
Nem akart hallgatózni, de a fiúk olyan hangosan beszéltek, hogy akaratlanul is hallotta minden szavukat. Három hangot tudott elkülöníteni.
- Hát ez nem volt semmi! Kódorgó, egyszerűen elképesztő volt, amit műveltél. Nem is láttam mikor vetted el azt az erszényt.
- Én sem. Sosem látom. Egyszer mutasd már meg hogyan csinálod!
- Majd ha nagyobb leszel, megtanítalak
- Becsszó?
- Becsszó.
- De most komolyan! Mikor csented el?
- Közvetlenül azután, illetve inkább közben, mikor hátat fordított az ékszerárusnak.
Taugala letaglózva ült a fal tövében. Nem hitt a fülének.
"Tolvajok! Itt, majdnem mellettem. De hiszen… csak gyerekek. Micsoda ostoba, veszélyes játék! Meglopni másokat! Úgy beszélnek, mintha ez lenne a legnagyobb és legjobb hecc, amit csak ember kitalálhat. Polgár fiúk! Nem is tudom melyik rosszabb. Az arisztokrata, vagy a polgár." - dohogta magában a lány, de persze eszében sem volt felállni és visszamenni a kollégiumba. Figyelmesen tovább fülelt.
- Tényleg nem láttam, pedig végig figyeltelek. Miért pont akkor? Sokkal korábban is elvehetted volna. Honnan tudtad, hogy rá fog csapni a tarsolyára?
- Nem tudtam .
- Hát akkor hogyan?
- Szerencsém volt.
- Ez azt, hogy akár… ha nem tétovázol, akkor…
- Akkor lebuktam volna.
- Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy csak a szerencsén múlt.
- Ne félj Etienne! Kódorgónak mindig szerencséje van.
- Pukkancs!
- Most mi van?! Ez az igazság.
- Akkor sem mondunk ilyet. A szerencse hűtlen barát. Egyszer engem is el fog hagyni.
- De akkor elkapnak. Nem akarhatja a szerencse, hogy téged elkapjanak.
A fiúk elhallgattak. Taugala elkomorulva ráncolta homlokát.
"Kódorgó, Pukkancs? Álnevek? Ezek a fiúk igazi tolvajok? De hát, hogy lehet ez? Nem tudják, hogy mivel büntetik a tolvajlást? Hogy hagyhatják ezt a szüleik?"
Az egyik fiú, akit Taugala a hangja alapján a legidősebbnek vélt, ismét megszólalt.
- Egyszer mindenki lebukik. Mindenki. A legjobbak is. Erre készüljetek fel! A legapróbb rutinfeladat elvégzése közben is beüthet valami. És akkor annyi volt. Ez egy ilyen szakma. Mindenkit csak egyszer kapnak el. A tolvajok rövid életűek.
"Hiszen tudja. És mégis. Lehet az, hogy nem tehet mást? Olyan szomorú hangja van" - gondolta a lány, miközben felállt és a kőfal felé fordult. - "Bárcsak megkérdezhetném!"
- Úgy beszélsz, mintha a lebukás egyenlő lenne a halállal. Tisztára paranoiás vagy. Nem veszik fejét egyetlen pitiáner tolvajnak sem.
- Tudod mi a tolvajok büntetése?
- Persze hogy tudom. Tanultuk az iskolában. Nyolcvan korbácsütés. Nem kell belehalni.
- Fogalmad sincs, miről beszélsz.
- Én…
Taugala szinte felkiáltott a döbbenettől.
"Ez a stílus, ez a hang! Lehetséges lenne? Hiszen a múlt héten voltunk a temetésükön. Szólították a nevén? Miért nem figyeltem jobban? Ha tényleg ő az és él! De mit keres két tolvaj társaságában?... Biztosan képzelődöm. Igen. Valószínűleg borús kilátásaim miatt és, hogy már másfél napja nem bírok enni rémeket látok. Ez az egész csak hallucináció. Nem is beszél senki. Egy árva lélek sincs a fal túloldalán, nem hogy Etienne Alota-Garan… De mégis van ott valaki. Hallom, hogy suttognak."
- Meg se számoljuk a pénzt?
"Tessék. Már megint. Nem vennék rá mérget, hogy ő az, de… jaj, te gyerek, hagyd már abba ezt a sikítozó kántálást!" - kérlelte némán Pukkancsot Taugala.
- Na, akkor kupaktanács!
Taugala sokáig csak pénzcsilingelést és a legkisebbnek vélt fiú hangos számolását hallgathatta.
"Csak egyszer szólítsátok a nevén. Ha tényleg Etienne az… De miért érdekel engem? Ő volt az egyik legutálatosabb unokatestvérem. Akkor sem kívántam sohasem a halálát. Rablótámadás… Ha Etienne él, akkor ez sántít. Miért ne adna életjelet magáról, ha túlélte? Talán amnéziás lett az átélt trauma miatt? Vagy egyszerűen nem ő az."
- Hetvenegy arany, négy ezüst, és két rézpénz.
- Gazdagok vagyunk! El sem hiszem, végre gazdagok vagyunk!
- Nyugi! Ettől még nem vagyunk gazdagok.
"Pedig teljesen úgy beszél, mint Etienne."
- Hagyd! Még sosem látott ennyi pénzt.
- És te?
- Nem tudom. Nem emlékszem.
Taugala egyre fásultabban hallgatta a párbeszédet. Már egészen biztos volt benne, hogy a tolvaj a fal túloldaláról nem az ő halottnak hitt unokatestvére. Feltápászkodott a földről, elhatározva, hogy visszamegy és befejezi a csomagolást. Elvégre akármilyen rossz is ezeknek a fiúknak, azzal, hogy itt áll nem tud segíteni rajtuk és neki is megvannak a maga problémái.
- Tudod Etienne, sokszor döbbenetesen értetlen vagy ahhoz képest, hogy évekig koptattad az iskolapadot.
A lány megtorpant.
"Kimondta. A Kódorgónak nevezett Etiennek szólította. Etienne él!" - Taugala át akart kiáltani a falon, de végül meggondolta magát. - "Lehet, hogy nem is ő az. Elvégre másokat is hívhatnak Etienne-ek. De nem létezhet még egy Etienne, aki ennyire hasonlít az én unokatestvéremre. Oka van annak, hogy nem ment haza. De mi? Amnézia? Vagy neki is elege lett, mint nekem? Vagy tart valamitől? Ugyan mitől félhet…"
Taugala ismét a beszélgetők felé fordította figyelmét.
- És semmi esélyünk, hogy kikerüljünk a mester karmai közül?
- Némi esélyünk azért van. Gyertek! Útközben elmondom a tervem.
- Mire vársz Pukkancs?
- Arra, hogy a labdám visszaröpüljön.
- Ne butáskodj már! Holnap veszünk a zsákmányból egy új labdát neked.
Taugala a kezében lévő bőrlabdára meredt.
"A Pukkancs nevű kisfiúé."
A lány, kezében a labdával felnézett a fal tetejére.
"Mekkora a valószínűsége, hogy át tudom nekik dobni? Nagyjából zéró. Túl magas ez a fal. Legalább megpróbálhatnám. Ez egy lehetetlen nap." - ezzel Taugala a feje mögé emelte Pukkancs kopott labdáját és minden lendületét beleadva elhajította. A labda gyönyörű ívben átrepült a kőfal fölött.
"Sikerült!"
A fal túloldaláról tompa puffanás, majd cifra káromkodás szűrődött át.
- Mi az?
- Pukkancs nyamvadt labdája. Az.
Taugala mosolyogva hallgatta a kiskölyök vidám ujjongását. Miután a fiúk elmentek, ő is hátat fordított a falnak és sietős léptekkel eliramodott a kollégium felé. Közben egy terv fogalmazódott meg a fejében. Meg kell tudnia, hogy mi történt az Alota-Garan családdal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése