Tolvajok
Srebrosetto ezüstözött falak és fényes-zöld, vadul burjánzó sövények labirintusa volt. Belvárosában tágas terek terültek el szökőkutak, oszlopcsarnokok, terebélyes házak, kisebb paloták és szűk, macskakövezett utcák között.
A kora őszi délutánon nem sokan lézengtek a sövényekkel szegélyezett kanyargós utakon. A nap, az évszakra fittyet hányva továbbra is bőszen szurkálta perzselő dárdáival az ezüstbe öltözött várost. Aki tehette, inkább megbújt az oszlopcsarnokok és fürdők hűsében. Egyedül a főtéren volt nagy a nyüzsgés.
A posztóház környékén pezsgett az élet. Színes-csíkos selyem tógákba öltözött szakállas urak nézelődtek - kezükben pálmalevél napernyőkkel - a kiáltozó, harsány árusok portékái között. Pihegő, dús hölgyek ücsörögtek frissítőt kortyolgatva a füstös kávéházak teraszán és kacarászó gyerekek bújócskáztak a tér közepén emelt szoborcsoport gigantikus alakjai között.
A főtér a gazdagság, derű, fényűző gondtalanság színtere volt. A Város Szíveként emlegetett tér szikrázva ölelte keblére a nemeseket és vagyonosokat. De lándzsával és karddal felszerelkezett őrökkel tartott távol mindenkit, aki nem tartozott a város elitjéhez. Őrök cirkáltak négyes csoportokban a posztóház körül egymásba fonódó utcákon.
A főtér mellett megbújó ékkő zöld, tenyérnyi leveleket növesztő futónövénytől varázslatosnak tetsző zsákutcában egy drága, de elkoszolódott tunikába öltözött fiú lógatta a barátságosan locsogó szökőkútba lábait. A tizenkét éves forma barnahajú, gesztenyeszemű gyerek felkapta a fejét, mikor acélos léptek csattanását halotta. Az utcába egy marcona őr fordult be előreszegezett lándzsával. A katona megpillantván az elkerekedett szemű, hűsölő nemesifjút, finoman meghajolt. A fiú elégedetten visszabiccentett, mire a járőr távozott. A gyerek még vagy egy percig hallgatózva lógázta a lábát, bele-beleszántva a hűs kútvízbe, majd súgva megszólalt.
- Elment. Előjöhettek.
A megnyugtató szavakat hallva Kódorgó és Pukkancs előmásztak a szökőkút mögül. Etienne visszabújt a cipőjébe, és vizet fröcskölt az arcára.
- Most húsz percig nyugtunk lesz. Amíg én elmegyek ruhát szerezni, addig ti mosakodjatok meg.
- Visszaérsz húsz perc alatt? - kérdezte kétkedve Kódorgó.
- Naná - vágta rá kissé túl gyorsan Etienne. Kódorgó sóhajtva kibújt az ingéből.
- Ha nem vagy itt negyedóra múlva, mi lelépünk. Fél órát várunk még rád Bob kocsmája előtt, ha nem jössz, akkor béke poraidra.
- Meg tudom csinálni.
- Akkor mire vársz még? A percek telnek.
- Jól van, na! Már el is mentem - lépett kettőt a zsákutca kijárata felé a barnahajú fiú.
- Etienne! - szólt utána Kódorgó. - Nem kell hősködnöd. Ha üres kézzel térsz vissza, akkor sincs semmi. Akkor is elmondhatod, hogy megpróbáltad, amit már évek óta senki sem mert. A lényeg, hogy ne hagyd magad elkapni.
- Jó - válaszolta Etienne hátra sem pillantva.
Kódorgó mélyet sóhajtva az elszánt fiú után nézett, majd a szökőkút mellett szobrozó kócos kiskölyök felé fordult.
- Gyere Pukkancs! Nemest varázsolok belőled.
A szólított vígan sikítva vetette bele magát a szökőkútba.
- Azért a ruhádat levehetted volna - jegyezte meg az összefröcskölt Kódorgó.
…
Etienne mereven a földre szegezett tekintettel és sietős léptekkel közelítette meg a posztóházat. Nem nézett sem jobbra, sem balra. Egyedül a feladatra koncentrált. Ennek köszönhetően neki is ütközött egy termetes kalmárnak.
- Hé! Nem tudsz vigyázni, te gyerek? - Etienne ijedten felnézett a toronymagas, kanárisárga és sötétkék csíkos tunikát viselő idegenre.
"Kész. Ennyi volt. Lebuktam. És még csak el sem jutottam a posztóházig." - gondolta magában a fiú.
- Ejnye, hát nincs semmi gond - folytatta megenyhülten a kalmár. - Nem kell úgy megijedni. De mitől vagy nyakig kosz, te úrfi?
- Én… csak - Etienne nem tudott mit kitalálni.
- Verekedtél mi? Nem kell azt szégyellni. Csak ne lógasd így az orrod. Meglásd, visszaadod még annak a másiknak a pofonokat.
Etienne ámulva hallgatta a nagydarab kalmárt. Nem hitt a fülének.
"Ez a nagy melák azt hiszi, hogy a gazdag srácok itt pankrációznak szórakozásból valamelyik mellékutcában. Szabad vagyok. Nem kiált őrségért. Elhiszi, hogy még mindig ide tartozom. Most kéne meglépni. Míg gyanút nem fog."
Etienne mosolyt erőltetett az arcára és zavartan vállat vont. Az előkelő kalmár erre kuncogva a szája elé emelte mutatóujját, és intett a fiúnak, hogy eredjen a dolgára. Etienne megkönnyebbülten eloldalgott.
A kellemetlen incidens után minden szembejövőt gondosan kikerült. Megfordult a fejében, hogy talán egyszerűbb lenne, ha most emelné el valakinek az erszényét, de néhány perc nézelődés után be kellett ismernie magának, hogy képtelen lenne rá. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan lehet észrevétlenül leemelni az emberek derekáról a tarsolyukat. Fölösleges próbálkozás helyett, inkább célba vette a posztóház egy kis mellékbejáratát, ami mögött tudta, hogy egy szűkös raktárhelyiség rejtőzik. Azt is tudta, hogy a boltos az ajtó fölötti mélyedésben tartja a raktár kulcsát, mert régebben folyton elhagyta és pár éve megunta, hogy hetente ki kell cseréltetnie a zárat.
A posztóház tövében Etienne megtorpant. A homloka gyöngyözött, szíve a torkában dobogott. Úgy érezte minden lépését figyelik, minden lélegzetvételét hallják. Remegve várta, hogy melyik pillanatban vetik rá magukat a fegyveres járőrök. De a másodpercek múltak és semmi nem történt. Reszketve közelebb csusszant a raktár ajtajához. A tömeg tovább nyüzsgött, mit sem törődve a díszes kőépület mellett álldogáló fiúval. Etienne érzékei eltompultak. Lába kocsonyássá vált, keze ügyetlenné, látása homályossá, hallása zúgóvá.
Óvatosan a raktár elé lépett, lábujjhegyre állt és gyorsan benyúlta mélyedésbe. Ujjai hideg fémbe ütköztek. Kapkodva kiemelte a kulcsot és a lyukba illesztette. A zárnyelv hangosan kattant. Etienne összerándult ijedtében. A hideg futkározott a hátán, míg körbepillantott. A kutya sem törődött vele. Zúgó fejjel benyitott a raktárba.
A szűkös, sötét szobában hegyekben álltak a csíkos kelmék. Etienne felhajtotta az ajtó mellett lévő faláda fedelét és beletúrt. Kihalászott két, már megszabott tunikát. Egy kicsit és egy nagyobbat. A raktár másik végéből elemelt két övet, majd cipő után nézett. Nem talált, csak sarukat.
"Mi a fene? A vén bolond felvásárolta az összes sarut? De hol vannak a cipők? Hiszen a múltkor még volt nála."
Etienne egyre elszántabban kutatott. Otthonosan mozgott, nem először járt a kis raktárban. Pár hete még szívesen játszott itt a többi gyerekkel. Hiába forgatta fel a helységet. Most nem talált cipőt. Végül úgy döntött, egy ilyen forró napon a saru is megteszi. Gondosan a tunikája alá gyűrte szerzeményeit. Megigazította a púposodó ruhát, majd kilépett az utcára. A remegés visszatért.
Az újdonsült tolvaj bezárta az ajtót, gyors mozdulattal kirántotta a kulcsot a zárból és azonnal el is ejtette. Hiába kapott utána. A nehéz ónkulcs hangosan csilingelve pattant kettőt a posztóház márványalapzatán. Etienne bénultan állt. A vásározó emberek továbbra sem törődtek a szerencsétlenkedő nemesifjúval.
Etienne megrázta a fejét, majd visszatette a kulcsot a helyére. Zavartan, szinte futva igyekezett a legközelebbi utca felé. Érzékei most kiélesedtek. Minden kavicsot érzett a talpa alatt és az alkudozó árusok kiáltásai között a gyerekek kacagását is meghallotta. Csak azt nem tudta megállapítani, hogy merről jön a gyerekzsivaj. Nem akart régi barátaival találkozni. Így biztosan nem. Vagy mégis? Mit szólnának, ha megtudnák, hogy nem halt meg? Mi lenne, ha elmondaná, hogy nem rablógyilkosok végeztek a családjával? Milyen jó lenne megmondani nekik, hogy a nagybátyja áruló. Hogy a bácsi a testőreivel ott várt rájuk a kanyarban. De ki hinne neki?
Etienne nem törődött tovább a gyereknevetéssel. Belépett az egyik árnyékba borult utcába. Beszívta a falra is felfutó sövény finom, kesernyés illatát és kicsit nyugodtabban sietett tovább. Lassan tudatosult benne, hogy mit is tett. Elégedetten elvigyorodott. Ő az első ember, aki lopott a posztóházból. Ráadásul sikeresen. Ilyen nem fordult elő az utóbbi hét évben. Ha jól tudja. Ezek után ő is megérdemel egy utcai nevet.
"Lehetnék, mondjuk a tolvajok hercege, vagy a láthatatlan enyveskezű." - álmodozott, míg visszaért a szökőkúthoz.
- Hála az égnek! - pattant elé Kódorgó. - Már kezdtem azt hinni, hogy elkaptak.
- Megvagyok - vigyorgott Etienne -, és nézzétek mit szereztem! - szórta a földre a ruhákat. Kódorgó elismerően bólintott, majd maga mellé intette Pukkancsot. A kisfiú vígan emelte magasba a kisebbik tunikát.
- Ne bohóckodj, hanem öltözz! - szólt rá Kódorgó, aki már az övet kötötte össze a derekán. - Nem maradt sok időnk. Legfeljebb négy percünk van az őr visszatértéig.
Pukkancs bandzsítva az égre nézett, majd belebújt a piros-aranyszín tunikába.
- Indulás - parancsolta Kódorgó, mikor Pukkancs mindkét lábán saru díszelgett. Etienne-nek végigszaladt hátán a hideg.
- Nem muszáj visszajönnöd - fordult az ideges fiú felé Kódorgó. - Ezt már megoldjuk Pukkanccsal. Bob előtt találkozunk.
- Nem - dörmögte mogorván Etienne és ellenvetést nem tűrve elindult újból a főtér felé.
…
Etienne elhűlve figyelte Kódorgót, aki zavartalanul cikázott a standok és a portékát becsmérlő urak között. A suhanc úgy mozgott a téren, mintha ide született volna. Magasra emelte az orrát, bele-beleszólt a vitákba, nekisodródott a hölgyeknek, majd főhajtással bocsánatot kérve odébbállt. Egyáltalán nem zavartatta magát. Több erszényt is megtapogatott, de egyelőre egyet sem emelt el. Még csak felmérte a terepet. Közben Pukkancs sikítozva fogócskázott a többi nyolcévessel. Neki köszönhetően a gyerekek elhagyták a szoborcsoportot és visongva szétszéledtek a téren. Etienne tétlenül járkált és figyelt.
Kódorgó halálos félelemben rótta a köröket. Bár mozgásán nem látszott, de retteget. Csak időhúzásból méregette az erszényeket. Igazából bármelyik megfelelt volna. A legsoványabban is több pénz volt, mint amit egy hét alatt képes volt összelopkodni. Tudta, hogy minél tovább marad, annál biztosabb, hogy kiszúrják, hiszen a modora nem tökéletes, a mozdulatai és szavai túlságosan bárdolatlanok és félszegek. Ami persze a felületes szemlélőnek nem tűnik fel, de ha valaki huzamosabb ideig figyeli, akkor könnyen felfedezi a hiányosságokat és furcsaságokat. Már vagy tizenötször megtehette volna, mégsem bírta rászánni magát, hogy zsebre vágjon egy félig tömött erszényt. Nem mintha lelkiismeret furdalása lett volna. Ezeknek az embereknek sokkal kisebb érvágásnak számított egy zacskó pénz eltűnése, mint a külvárosiaknak, akiktől egyébként zsákmányolni szokott. De itt, a Város Szívében hat éve olyan leckében részesült, amit soha nem volt képes kiverni a fejéből.
Kódorgó közelebb lépett egy pálmaernyős férfihoz. A kiszemelt, méltóságteljesen hadonászott egy ékszerekkel megrakott pult előtt. Kódorgó látta az arcán, hogy eszében sincs vásárolni, csak a hecc kedvéért vitatkozik. Az a fajta ember volt, aki szívesen mutogatta másoknak a gazdagságát, de közben lehetetlenül zsugori módon bánt a pénzével. Ha tehette, akkor épp olyan tömött erszénnyel tért haza a vásárból, ahogy elindult.
"Itt a lehetőség" - gondolta Kódorgó és egészen a férfi mellé lépett. Úgy tett, mintha rendkívül kíváncsi lenne az ametiszt nyakék miatt folyó vitára. Ámulva kapkodta fejét az árus és a pálmanapernyős úr között. A két férfi, látván, hogy a fiatal nemest mennyire lenyűgözi vitakészségük és ékszerekkel kapcsolatos tudásuk, még lelkesültebben folytatták a meddő szócséplést.
Kódorgó néhány milliméterre a tarsoly fölött tartotta kezét. Nem mert hozzáérni. Pukkancsot kereste a tömegben. A kisfiú épp páros lábon szökdécselt egy szőke, fehérköpenyes lányka után. Egy pillanatra találkozott a tekintetük.
"Mi lesz már!?" - kérdezte Pukkancs, az avatatlan szemek számára láthatatlan jelbeszéddel, majd eltűnt a tömegben.
Kódorgó keze lehanyatlott. Lelkesen bólogatva tovább hallgatta az ékszerész beszámolóját az ametiszt nyakékek elkészítésének nehézségeiről. Közben Etienne-t kereste. Hamarosan meg is látta a fiút két bódéval odébb, amint őt bámulja és közben zavartan forgat egy szépen díszített kést a kezei között.
"Túl feszült. Feltűnést kelt. Mennünk kell, mielőtt valaki megszólítja. Még a végén ijedtében mindent bevall."
- Még hogy nincs elég pénzem!? - csattant fel a pálmaernyős úr. - Akár az egész boltját megvehetném, ha akarnám - bizonygatta fölényesen, majd megtapogatta oldalán a dagadó bársonyerszényt. - Egyszerűen nem pazarolom az aranyaimat ilyen durván megművelt, félreminősített vackokra.
Az ékszerárus csak hápogott a sértés hallatán. Az úr, napernyőjével odébb tessékelte Kódorgót és magasra emelt orral távozott. A suhanc fejcsóválva utána nézett.
- Micsoda egy ostoba tulok. Maga mit gondol úrfi? - fordult az ékszerész Kódorgó felé.
- Egyetértek magával. Az ilyen pökhendi tanácsnokoknak fogalmuk sincs az igazi finomságról.
Az ékszerárus kecskeszakállát simogatva, futva végigmérte a suhancot.
- Az úrfinak tetszik valami?
Kódorgó rövid szemlélődés után egy aprócska virágra bökött, ami vékony ezüstláncon függött. Az ékszerész elismerően bólintott.
- Kitűnő ízlése van - dicsérte meg Kódorgót, míg óvatosan felemelte és a suhanc tenyerére fektette a körömnyinél alig nagyobb, drágakövekből kirakott virágot. - Nézze csak meg jól! A közepe zafír és kék turmalin. A szirmai…
- Türkiz, smaragd, opál, holdkő, akvamarin és… ezt nem ismerem.
- Ez az azurit-malachit. Türelmessé tesz és fejleszti az ember belső erejét. Segít elűzni a félelmeket és szorongásokat. Rendkívül jó hatású kövecske. És nézze csak a láncot! - Kódorgó közvetlen a szeme elé emelte az ékszert. A láncszemek mindegyike aprólékosan kidolgozott miniatűr levél volt.
- Gyönyörű - állapította meg a suhanc. - Mennyi?
- Tíz arany. - Kódorgó arca megrándult.
"Egy vagyon. Ennyi pénzből hónapokig lehet enni… De kell alibinek."
- Szimpatikus fiatalember vagy. Ha szeretnéd, tied lehet hatért.
Kódorgó keresgélni kezdett a tunika, redők közé varrt, zsebében. Ügyelt rá, hogy a pár perccel korábban elorozott bársonyerszény egy pillanatra se kandikáljon elő. Kitapogatott hat aranypénzt és óvatosan a pultra helyezte.
"A fenébe" - gondolta, mikor látta, hogy az árus előtt sorakozó érmék egyike ezüst. Zavartan belekotort a zsebben lapuló erszénybe és előhalászott még két ezüstöt.
- Hm. Látom, nem a legvagyonosabbak közé tartozol. Sebaj. A nyaklánc a tiéd.
Kódorgó elvette és zsebébe süllyesztette a felkínált nyakéket.
- Tudod, a pénznél sokkal többet ér a jó szem és az ügyes kéz - mondta az ékszerész, majd mielőtt a suhanc ellenkezhetett volna, elkapta Kódorgó kezét. - Szép hosszú, mozgékony ujjaid vannak. Remek ékszerész válhatna belőled. Nekem elhiheted. És én ritkán mondok ilyet bárkinek is.
- Köszönöm.
- Ha netán egy kis mellékes keresetre vágysz, hogy fülbevalót is vehess a nyaklánc mellé szíved hölgyének, nézz el a műhelyembe. Tudod merre van a Marmur-Viale? - Kódorgó bólintott. - Ott megtalálhatsz.
- Köszönöm, majd még meggondolom - hajtott fejet udvariasan Kódorgó, majd könnyed léptekkel eltűnt a tömegben.
…
A három fiú kacagva rohant végig egy kihalt sugárúton. Pukkancs cigánykereket vetett, Etienne pedig körbe-körbeforgott. Kódorgó könnyed futólépésben befordult egy szűk utcácskán. A két kisebb nevetve követte. Mindhárman kifulladva rogytak le a hatalmas kőfal mellé, ahonnan egy órával korábban a főtérre indultak.
- Hát ez nem volt semmi! - terült el a macskaköveken Etienne. - Kódorgó, egyszerűen elképesztő volt, amit műveltél. Nem is láttam mikor vetted el azt az erszényt.
- Én sem láttam - szólalt meg lihegve Pukkancs. - Sosem látom. Egyszer mutasd már meg hogyan csinálod!
- Majd ha nagyobb leszel, megtanítalak rá - mosolygott a kiskölyökre Kódorgó.
- Becsszó? - kérdezte szigorúan Pukkancs.
- Becsszó.
- De most komolyan! Mikor csented el? - szakította félbe türelmetlenül az ünnepélyes eskütételt Etienne.
- Közvetlenül azután, illetve inkább közben, mikor hátat fordított az ékszerárusnak.
- Tényleg nem láttam, pedig végig figyeltelek. Miért pont akkor? Sokkal korábban is elvehetted volna. - Kódorgónak bukfencet vetett a gyomra. - Honnan tudtad, hogy rá fog csapni a tarsolyára?
- Nem tudtam - rázta meg a fejét a suhanc.
- Hát akkor hogyan? - kérdezte kíváncsian Pukkancs.
- Szerencsém volt.
- Ez azt jelenti - dünnyögte szinte csak maga elé Etienne -, hogy akár… ha nem tétovázol, akkor…
- Akkor lebuktam volna - fejezte be a barnahajú fiú helyett Kódorgó.
- Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy csak a szerencsén múlt - csóválta hitetlenkedve a fejét az utcára került nemesifjú.
- Ne félj Etienne! - fordult felé Pukkancs. - Kódorgónak mindig szerencséje van.
- Pukkancs! - rivallt a kócos kiskölyökre a suhanc.
- Most mi van? - értetlenkedett tunikáját igazgatva a legkisebb fiú. - Ez az igazság.
- Akkor sem mondunk ilyet - nézett szigorúan Kódorgó. - A szerencse hűtlen barát. Egyszer engem is el fog hagyni.
- De akkor elkapnak. Nem akarhatja a szerencse, hogy téged elkapjanak - értetlenkedett a nyolcéves fiúcska.
Kódorgó felállt a földről és hátat fordított társainak. Sokáig hallgatott, majd halk, nyugodt hangon megszólalt, de továbbra sem nézett a fiúkra.
- Egyszer mindenki lebukik. Mindenki. A legjobbak is. Erre készüljetek fel! A legapróbb rutinfeladat elvégzése közben is beüthet valami. És akkor annyi volt. Ez egy ilyen szakma. Mindenkit csak egyszer kapnak el. A tolvajok rövid életűek.
- Úgy beszélsz, mintha a lebukás egyenlő lenne a halállal - gúnyolódott Etienne. - Tisztára paranoiás vagy. Nem veszik fejét egyetlen pitiáner tolvajnak sem.
Kódorgó nagyon, nagyon lassan visszafordult a fiúk felé és kifejezéstelen arccal Etienne-re meredt.
- Tudod mi a tolvajok büntetése?
- Persze hogy tudom - rántott vállat Etienne. - Tanultuk az iskolában. Nyolcvan korbácsütés. Nem kell belehalni.
- Fogalmad sincs, miről beszélsz - mondta színtelen hangon Kódorgó.
Etienne értetlenül meredt a suhancra.
- Én… - kezdett volna bele a barna hajú fiú, de mielőtt többet mondhatott volna, Kódorgó odébb lépett ügyet sem vetve rá. Etienne indulatosan felpattant, hogy utána vesse magát, de egy kicsi kéz belecsimpaszkodott a karjába. A nemes fiú döbbenten nézett le Pukkancsra.
- Mi van?
- Most hagyd! - szólt a kiskölyök Kódorgóra bökve.
- Te tudod mi ütött belé?
- Nem. De ha ilyen, akkor nem szabad arról beszélni, amiről eddig. Akkor mindig sokáig csöndben marad, és olyan bánatosan néz.
- Sosem kérdezted meg tőle, hogy mi a baja? - kérdezte a kicsit Etienne.
- Kérdeztem többször is, de sosem válaszolt. Ha azt akarod, hogy megint mosolyogjon, akkor el kell terelnünk a figyelmét.
Etienne összeborzolta Pukkancs haját, majd közelebb lépett Kódorgóhoz.
- Meg se számoljuk a pénzt? - kérdezte a suhancot barátságos mosollyal az arcán. Kódorgó üres tekintettel meredt a fiúra.
- Igen, lássuk a zsákmányt! - ugrálta körül az elvarázsoltnak tetsző Kódorgót Pukkancs. - Lássuk a zsákmányt! Lássuk a zsákmányt!
A visongó kántálás magához térítette a múlt képein merengő suhancot. Mosolyogva felkapta és megpörgette a levegőben Pukkancsot.
- Na, akkor kupaktanács - intette magához Etienne-t.
A három fiú kis kört alkotva leült a kőfal tövébe. Kódorgó elővarázsolta tunikája redői közül a bársonyerszényt, és a macskakövekre borította a tartalmát. Az ámuldozó Pukkancs bősz számolgatásba kezdett.
- Hetvenegy arany, négy ezüst, és két rézpénz - összegezte végül a suhanc.
- Gazdagok vagyunk! - sikította vidáman Pukkancs. - El sem hiszem, végre gazdagok vagyunk!
- Nyugi - próbálta lehűteni a lázas örömmel ugrándozó kiskölyköt Etienne. - Ettől még nem vagyunk gazdagok.
- Hagyd! - intette le Kódorgó. - Még sosem látott ennyi pénzt.
- És te?
- Nem tudom. Nem emlékszem - komorult el a suhanc.
"Jaj, ne! Már megint kezdi." - fintorgott gondolatban Etienne. Hogy megmentse a suhancot az újabb búrohamtól, gyorsan megkérdezte tőle, mi a terve a zsákmánnyal.
- Fogós kérdés. A mesternek nem adhatom oda. A vén hülye, még visszaküldene a főtérre. Ha ezt meglátná, akkor többé nem érné be a réz garasokkal.
- Ennyi pénzzel a zsebünkben otthagyhatnánk azt a kapzsi múmiát - vetette fel Etienne. - Nem is értem, miért dolgozol neki. Sokkal jobban boldogulnál egyedül.
- Tudod Etienne, sokszor döbbenetesen értetlen vagy ahhoz képest, hogy évekig koptattad az iskolapadot - jegyezte meg mosolyogva Kódorgó.
- Ezt most miért mondod?
- A mester szállást ad nekünk. Amíg neki dolgozunk, addig biztonságban vagyunk.
- Mitől vagyunk biztonságban? Még mindig nem értem. Ennyi pénzből simán kibérelhetnénk bármelyik középszerű fogadóban egy szobát akár egy egész évre.
- A mestertől nem kell félnünk. Ő nem ad el minket, mert szüksége van ránk.
- Mégis miről beszélsz? - meredt értetlenül a suhancra Etienne.
- Hát az emberkereskedőkről - felelte Kódorgó helyett Pukkancs.
- Ti teljesen megbuggyantatok! - nevetett erőltetetten a barnahajú fiú. - A rabszolgaságot már nyolcvanhat éve eltörölték.
- Ebben a városban - egészítette ki a fiút Kódorgó. - De, ha valakiről megneszelik, hogy nincsenek rokonai, befolyásos barátai, akkor az illetőt elkapják, megbillogozzák és eladják más városokban, ahol még mindig virágzik a rabszolga kereskedelem.
- Ez lehetetlen - rázta meg elutasítóan a fejét Etienne.
- Kódorgónak hihetsz. Ő járt azokban a városokban.
Etienne-nek leesett az álla.
- Te jártál a városon kívül? Komolyan? Ez csak blöff. Senki nem hagyja el Srebrosettót csak úgy. Nem is lehet. Ahhoz útlevél kell és három kapunál kérdezgetnek, hogy ki vagy, miért mész el, mi a foglalkozásod, mekkora vagyonnal rendelkezel. Még a családfádat is be kell magolnod legalább négy nemzedékre visszamenőleg.
- A tolvajok nem a főkapukon keresztül közlekednek. Megvan a saját bejáratunk. Én akkora voltam, mint Pukkancs, mikor Srebrosettóba érkeztem.
- Akkor tényleg bármikor elhurcolhatnak rabszolgának?
Kódorgó némán bólintott.
- És semmi esélyünk, hogy kikerüljünk a mester karmai közül? - kérdezte letörten Etienne a bűzös, hányás ízű löttyre gondolva, amit vacsoraként szoktak kapni.
- Némi esélyünk azért van - szorította meg zsebe mélyén az apró ékszervirágot. - Gyertek! Útközben elmondom a tervem.
Etienne azonnal felpattant, Pukkancs viszont dúdolgatva tovább ücsörgött a földön, a hatalmas kőfalat bámulva.
- Mire vársz Pukkancs? - lépett a kisfiú mögé Kódorgó.
- Arra, hogy a labdám visszaröpüljön.
- Ne butáskodj már - emelte a nyakába a suhanc Pukkancsot. - Holnap veszünk a zsákmányból egy új labdát neked.
A kisfiú lemondóan sóhajtott és átkulcsolta kezét Kódorgó nyakán. A suhanc tett két lépést a sugárút felé, de hirtelen megtorpant, mert hangos puffanás, majd Etienne fájdalmas káromkodása ütötte meg a fülét.
- Mi az? - fordult meg a sarkán Kódorgó.
- Pukkancs nyamvadt labdája. Az - dörzsölgette tarkóját a barnahajú fiú, míg a lába előtt heverő nyúzott bőrlabdára mutatott.
Pukkancs vidáman kiáltva leugrott Kódorgó nyakából és kézbe kapta elveszettnek hitt játékát.
- Valaki visszadobta. Kódorgó! Valaki visszadobta nekem - táncolt vígan a kisfiú.
- Mégis mi van a fal mögött? - kérdezte Etienne.
- Egy leányiskola - válaszolta a suhanc. - Valaki jár a hátsó udvaron. Tűnjünk el innen - ragadta mancson a bohóckodó Pukkancsot.
Etienne a tarkóján nőtt búbot tapogatva még egyszer utoljára felnézett a kőfalra.
- Jó erős lány lehet - állapította meg, majd eliramodott a többiek után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése