Hófúvás

              Fény nélküli komor sötétség mindenütt. Halk neszezés a bokrok alatt. Szél tépázta fák sikolya. Siető lábak csattogása az ázott avaron. Két lány fut, rohan kétségbeesetten a sűrű erdőben. Egyikük magas, komoly tekintetű, szinte felnőtt. A másik még egészen gyermek. Olykor rálép és felbukik hosszú, zöld kabátjában, de zokszó nélkül felpattan és szalad tovább. Most nincs idő nyafogni. Az idősebb néha hátranéz, szemmel tartja a csetlő-botló kislányt, de nem áll meg egy pillanatra sem. Zihálva markolássza szúró oldalát.

                "Csak még egy kicsit!" - bíztatja magát. - "Már nemsokára kiérünk. Ott biztonságban leszünk. A birtokon. A kastélyba nem jön utánunk az Ellenség. Az elátkozott hely. Oda nem követnek. Talán nekünk is távol kellene tartanunk magunkat ettől a vadontól. De sehová máshová nem mehetünk. Félek!" - a zilált gondolatok nem ütnek át a komoly arcon. A kicsi előtt nem akarja kimutatni kételyeit.

                A zöld kabát ismét orra bukik.

                - Várj meg! - kiált a szőke fürtös hason fekve. - Segíts! Nem tudok tovább menni.

                A nagyobbik gyerek most megáll, fáradtan visszafordul.

                - Ne kiabálj! Meghallják - csupán ennyit szól higgadt, halk hangon, majd finoman kézen fogja és felsegíti a kislányt. Az iramon is lassít.

                Az erdő szélén mérgeszöld indákkal körbefuttatott kovácsoltvas kerítéssel találják szemben magukat. A kapu mellett kopott, horpadt, fém táblák készülnek megadni magukat az enyészetnek. Egykori feliratuk szerint a birtokra lépni szigorúan tilos és életveszélyes. A lányok az üzenettel mit sem törődve belépnek a rozsdával és bozóttal benőtt kapun. Nem néznek sem jobbra, sem balra. Az omladozó kastélyba tartanak, melynek falait kívül-belül ugyanaz a futónövény borítja, mint a kerítést.

                "Tán kissé nyomasztó, de nem félelmetes hely" - gondolja az idősebb lány, miközben a méregzöld indákkal takart falikárpitokat és képeket nézegeti elmélyülten. A szőke kislány is egészen belemerül a művek csodálatába.

                - Még sosem láttam ilyen gyönyörű festményeket - suttogja áhítattal.

                "Akkor még sosem jártál múzeumban" - gondolja a nagyobbik, de hangosan csak ennyit mond.

                - Akkor nézegesd őket, amíg én körülnézek.

                - Itt akarsz hagyni egyedül? - kérdezi megszeppenve a kicsi.

                - Ugyan. Csak ide, a szomszéd szobába megyek. Ha félsz, jöhetsz te is. Persze, akár itt is maradhatsz és megfejtheted a képek meséjét.

                - A képeknek van meséjük? - csillan fel a gyermek szeme.

                - Hát hogyne - bólint nagy komolyan a magas lány -, csak sorba kell raknod őket.

                - Azt hiszem meg tudom csinálni.

                - Remek, akkor én, hagylak is dolgozni - de a zöld kabátos már nem figyel rá. Elgondolkodó arckifejezéssel réved az egyik portréra.

                A szomszédos helység valaha konyha lehetett. Ide, a díszes, lakkozott asztalhoz telepedik le az idősebb lány. Fültövig érő fakóbarna haja az arcába hull. Így ül mozdulatlanul hosszú percekig.

                "Csak az Ellenség ne találjon ránk! Kérlek szépen, ne találjanak ránk, Istenem! Istenem… de régen imádkoztam. Talán nincs is kihez. Ha lenne Isten és igaz lenne, hogy végtelenül jó, akkor nem engedné, nem engedhetné, hogy ilyen borzalmak történjenek.

                Hol is kezdődött ez az egész? Válság volt. Világválság. És nem volt munka. Aztán már segélyt sem kaptunk. Elégettük a húszezreseket. És bemondták a rádióba, meg a tévébe, hogy nincs elég élelmiszer az országban az emberek ellátására. Nem értettem… Nem is hittem el. Még most sem hiszem el. Hajdanán ez az ország egy egész birodalom éléskamrája volt. Hogy lehet, hogy most éhezünk?" - A lány összerándul a gyomrába nyilalló görcstől, de megpróbál nem törődni vele. Nem megy. Az éhségre nem lehet nem odafigyelni. -"Hogy történhetett mindez? És mi indíthatta el ezt az egész lavinát? Mindig csak a semmitmondó információmorzsák. Ez a legrosszabb. Ez a tudatlanság, tájékozatlanság, tehetetlenség. És nekem valaha volt otthon internetem? És műholdas tévém százötven csatornával? És tényleg annyi féle, fajta újságot árultak minden harmadik üzletben? Pedig így volt. Nem is olyan régen. Az ember másodpercek alatt értesülhetett bármiről, amire kíváncsi volt. És most? Most tél van és csend és hó és halál. Milyen szépen fogalmazta meg Vörösmarty, és milyen igaz ez a sor a mára. És a megújulás is csak hamis tavasz képében jöhet el. Már semmi sem lehet ugyanaz, ami volt. A háború után nem. Nem lesz több kacagó beszélgetés forró csokival a kezünkben, az eldugott kis kávéházban ücsörögve. Nem lehet többé táncolva, ugrálva közlekedni odakint…

                Soha nem fogom elfelejteni, ahogy fejbe lőtték azt az idős férfit. Közvetlen közelről. Vigyorogva. Vicsorogva. A kifröccsenő agyvelőt. Az a töméntelen sok vért, ami csak folyt, folyt a tehetetlen, már üres, lélek nélküli testből. A félelmet. A tehetetlen rettegést. A tehetetlenség a legrosszabb.

                Keletről jöttek. Keletről tört be az a sereg az országba. Erre emlékszem. De miért is? Tudtam valaha? Mondták nekem valaha? De olyan nagy a világ. Miért nem segítenek? Nem tudnak? Elég nekik a saját gondjuk? Vagy kivárásra játszanak és hidegen hagyja őket milliók szenvedése? Mindegy. Minden mindegy. Csak magunkra számíthatunk. Mint már annyiszor a történelem során. Vajon ez a háború képes felrázni és talpra állítani a tunya társadalmat, vagy megsemmisíti a halálán lévő nemzetet? Ez most fontos kérdés. Most van ez a háború, ami majd mindent eldönt. Lehet, hogy a sorsunk már el is dőlt. Az ország totális megszállás alatt van és a katonák bármit megtehetnek. Minden agyament bűnöző és önbíráskodó jelentkezik a seregbe. Árulók! Miért nem értik, hogy a saját hazájuk, kultúrájuk, mindenük ellen emelnek fegyvert? Viccből kislányokat gyilkolnak…" - a sötét őzike szemekből könnypatak csorog a cifra asztalra, miközben felidézi magában az elmúlt nap eseményeit.

                Reggel ellopakodott megnézni, hogy áll-e még az iskola. Állt. Üresen, elhagyatottan, de szinte sértetlenül. A Szeglethy utca felől teljesen épnek tűnt. A porta felőli bejáratot zárva találta. Körbejárta az épületet, majd csalódottan hazaindult.

                Az antikvárium mellett egy szőke kislány várakozott. Nem tudta kire vár. Nem is érdekelte. Talán észre sem veszi, a kicsit, ha nincs a fején, azaz aranyos élénkpiros sapka. Nagyon szép sapka volt. A feketepiacon szerezhették. Ilyet már nem árultak sehol.

                A zöld kabátos, piros sapkás kislány nem csak neki tűnt fel. A másik irányból, a pályaudvar felől három állig felfegyverzett férfi közeledett. A jobb szélső a szőke kislányra mutatott. Ekkor elakadt a lélegzete. Nem gondolt többé a piros sapkával, tudta mi következik. És nem volt rá kíváncsi. Nem akarta látni a kifröccsenő agyvelőt, a vörösre színeződő szőke tincseket. El akart futni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Csak állt meredten és nézte a kislányt. Már nem gondolkodott, csak a gyomra kavargott. A katonákat alig pár méter választotta el a piros sapkás kislánytól.

                Szíve egyre hevesebben vert. Úgy érezte, egy ménes vágtázik a mellkasában. Nem egészen volt tudatánál. Ugrott, gáncsolt, harapott, karmolt, rúgott, ütött és megint rúgott. Két katonát megfutamított. Épp üvölteni készült örömében és meglepetésében, amikor halk kattanás ütötte meg a fülét. A harmadik katona a szőke kislány halántékának szegezett egy pisztolyt. Az némán pityergett piros sapkája alatt. Torkán akadt a kiáltás.

                "Hát mégis hiába. Tehetetlen vagyok. Pedig ez a legrosszabb."

                Lassan rádöbbent, hogy mégsem tehetetlen. Az egyik katona hóna alól kitépett egy puskát még a küzdelem hevében. Azt a puskát, amivel a kislányt akarták kivégezni. Ez most ott lógott a bal kezében. Végtelen hosszúnak tűnő másodpercek alatt felemelte és rászegezte a harmadik katonára. Igaz, hogy nem volt balkezes és még soha életében nem fogott fegyvert a kezében, de nem számított. Semmi sem számított, csak az, hogy megmentse a zöld kabátos kislányt. Teljes testében remegett és izzadt. Érezte, hogy nyirkos patakok szánkáznak a tarkóján. A szeme könnybe lábadt és lőtt.

                Talált. A férfi holtan rogyott össze. Érezte a vér fémes szagát. Egy kicsit ő maga is meghalt.

                "De legalább a remegés elmúlt."

                A könnyei elapadtak. Nyugodt volt, komoly és határozott. Kézen fogta a kislányt és futva elindult vele a hegyek felé, az erdőbe, ahol találhat egy elátkozott kastélyt, ahol talán búvóhelyre lelhet. Legalábbis így hallotta két részeg csövestől.

                "Csoda ez a kastély" - gondolja, miközben végigpillant az üres, poros, pókhálóval szegélyezett konyhapulton. Még mindig az asztalnál ül, de már nem sír. Elfogytak a könnyei. Tekintetében rendíthetetlen nyugalom pihen. Különös, kissé ijesztő jelenség. Egyenes háttal ül az ódon asztalnál arcán egy öregember életnyi keserűségével, beletörődésével.

                "A túlfűtött érzelmek fölöslegesek. Csak bajba sodornak. A higgadt gondolkodás sokkal célravezetőbb. Ami volt, elmúlt. Élni KELL. Sorra kell vennem, mi kell az életben maradáshoz."

                Feláll, még egyszer körbenéz az elhagyatott, penészes mennyezetű konyhában. Körbejáratja tekintetét a csukott kis faliszekrények között.

                "Ezeket majd át kell kutatnom. Talán rábukkanok majd valami használhatóra."

                Halk léptekkel visszamegy az előszobába, ahol a kisebb lány a képeket rendezgeti.

                "Miért tettem? Miért avatkoztam közbe? Nem kellett volna törődnöm vele. Akkor most otthon lehetnék… Akkor már nem élne. Maradtam és megmentettem. És megöltem helyette egy másik embert. Vér tapad a kezemhez. Ez bűn. Halálos bűn. De nem volt más választásom. Valaki úgyis meghalt volna. Jól döntöttem… Nem. Magamnak is hazudok. A cél nem szentesíti az eszközt. Cserét kellett volna felajánlanom. Az én életemet a kislányért cserébe. Romantikus ábránd. Ma már nincsenek rettenthetetlen, önfeláldozó hősök. Egyébként sem fogadta volna el. Megölt volna engem is, a kislányt is. Így legalább élünk."

                A szőke fürtös vidám, gondtalan mosollyal tépkedi a haragoszöld futónövényt a meseszépségű festményekről. Néha leakaszt egy-egy aranykeretű vásznat a falról és kicseréli valamelyik másikkal. Minden egyes képet megsimogat óvatosan, szeretetteljesen. Az idősebb lány a konyhaajtóból nézi és halványan mosolyog a szertartásos komolyságon.

                "Mennyivel többet ér ez a kislány, mint az a vicsorgó katona. Mennyivel könnyebben megtalálja a szépet a világban. Milyen ártatlan és jó. Megmentettem az életét. Most már felelősséggel tartozom iránta. Vigyáznom kell rá… Még a nevét sem kérdeztem meg."

                Az éj sötét és fenyegetően csendes, de a gyerekek biztonságban érzik magukat a kastélyban. A kisebbik már el is aludt egy apró, kidőlt falú, szegényes berendezésű szobában. Lefekvés előtt több helységet is végignéztek, és találtak jó pár valaha fényűző hálót, de a szőke fürtösnek a kis kamra tetszett meg. Most itt alszik a kitördelt lábú, lyukas matracú ágyon. Az idősebb meggyőződik róla, hogy a kicsi valóban mély álomba merült, majd kibotorkál a sötét szobából. Rázza a hideg és mardossa az éhség. Érzi, hogy sztoikus nyugalma semmivé foszlik. Visszatapogatózik a sötét konyhába és remegve odakuporodik a nagy étkezőasztalhoz, ami elfoglalja a konyha nagy részét.

                "Ennek az asztalnak valaha egy tágas étkezőben lehetett a helye. Holnap talán majd azt is megkeresem. Mindenesetre gyönyörű darab. Idősebb lehet magánál az épületnél is. Igazi barokk asztal. Bár kicsit furcsán mutat ebben a klasszicista épületben. Tán régi családi ereklye, emlék, mint a képek? Kik élhettek itt és hová tűntek? Hogyhogy senki sem tud erről a kastélyról? A két csöves tudott róla. Ők honnan ismerhették? Ha nekem elmesélték, akkor másnak is elmondhatják. Bárki ide találhat, a katonák is! Az átok távol tartja őket. De hát az átok puszta kitaláció! Légből kapott mese. Átkok nem léteznek. Ha valóban átok ülne a birtokon, mi sem jöhettünk volna ide. Holnap megfejtem a kastély titkát!"

                Hajnal. A napsugarak álmosan pislognak be a mennyezeten és a falakon éktelenkedő kisebb-nagyobb réseken, repedéseken. A kamaszlányt az asztalnál kuporogva lepte meg az álom. Most ébredezik. Minden tagja zsibbad a természetellenes testhelyzettől, amiben az éjszakát töltötte. A szoba levegője hideg, de áporodott. A lány kelletlenül szippantja be a dohos oxigént. Sötét, őzike szemei karikásak. Fáradtan beletúr rövid, homokszín hajába, majd lassan feláll és kilép a konyhából. Átsétál az előcsarnokon, egyenesen a kertbe tart.

                Alig egy óra alatt bejárja a kerítéssel védelmezett vadont. Az egyik árnyas szegletben gombát is talál. Egy részét leszedi, de az ismeretlen fajtákhoz nem nyúl. Ezt eszik reggelire. Jól nem laknak vele, de kínzó éhségük csillapodik. A szűkös étkezés után a szőke fürtös visszatér az előszobába az aranykeretes képekhez.  A kamaszlány tétova léptekkel indul felfedezőkörútra. A feje lüktet, ajkai kicserepesedve.

                "A gomba hamar elfogy. Megint éhesek leszünk. Valamit enni kell. Élni kell. De miért? Minek? Ha az élet bujdosásról, éhezésről, félelemről szól, akkor minek folytatni?" - ezzel megtorpan és felnéz a repedezett plafonra. A csillárt csak a Szentlélek tartja. - "Talán jobb lenne meghalni. Talán hagynom kellett volna, hogy mindkettőnket lelőjön. Nem szabadott volna engednem az életösztönnek. Akkor most nem lennék gyilkos. Halott lennék. Vajon milyen a halál? Fájdalmas? Az éhség fáj. A félelem is. Ha meghalok, akkor már nincs, ami fájjon. Akkor már nem az enyém a testem. A Kis Herceg azt mondta, hogy a test a halál után nem több mint levetett kéreg. A halál béke, nyugalom, pihenés. Nincs bátorságom meghalni. Ezért élek. A kislánynak élnie kell. Ő remény. Remény egy jobb világra. Még jőni kell, még jőni fog… és ha nem? Olyan nincs. A világ folyton változik. Élni kell."

                Reflexből ugrik félre. A csillár csörömpölve landol azon a helyen, ahol egy másodperccel korábban a lány állt. Szíve a bordáit ostromolja, keze remeg. Az adrenalin szintje az eget veri.

                "Élni kell. Az élethez enni kell. A gomba kevés. A bozótban láttam nyulakat. A nyulat is meg lehet enni. Csak megfogni nehéz. Csapdát kell állítani." - megakad a szeme az összetört csillárból tekergőző szakadt zsinórokon. Előhúzza a konyhában talált kést, levágja és zsebre teszi a zsinórokat.

                "Jó lesz huroknak."

                Folytatja a vándorlást. A könyvtárban megpihen. Borostyán futja be a polcokat, a könyvek alig látszanak ki mögüle, mégis tudást, biztonságot, méltóságot sugallnak. A lány végigfuttatja ujjait a gerincükön, lelke megnyugszik. Sóhajtva, csukott szemmel szívja be a papír illatú levegőt. Néhány könyvet levesz a polcról, lábai elé borostyán levél hullik. Belelapoz a kincsekbe. Némelyik már olvashatatlan és mállanak lapjai. A legfrissebb kötet egy szocializmus idején kiadott biológia könyv. Végigszalad a polcok mellett, belelapoz még pár kötetbe. Nem talál a biológia könyvnél újabbat.

                "Vagy ez az utolsó kötet, amit vásároltak, vagy ebben az időben kellett eltűnniük. Talán a tisztogatások áldozatai lettek. Valószínű. Ilyen kastéllyal osztályellenségnek számítottak."

                Összeszedi és a puha karosszék melletti asztalra tornyozza a polcról leemelt köteteket, majd benyit a kis asztaltól balra nyíló ajtón. Szerényen, ízlésesen berendezett szobában találja magát.

                "Amíg a gaz nem nőtte be az ablakot, fényes hely lehetett" - állapítja meg magában. - "Majdnem, mint az én szobám. Minden megvan. Íróasztal, ágy, fotel, külön könyvespolc és nagy szekrény. Itt ki lakhatott? Egyszerű polgári bútorok mindenféle bonyolultabb díszítés nélkül. Lehet, hogy az inas szobája volt, vagy egy távoli józan nagybácsié. Gondolom, már nem sértem meg az egykori lakót, ha kicsit körülnézek" - és már nyitja is a ruhásszekrényt. A fogason jó szabású öltönyök és egyéb elegáns öltözetek sorakoznak. Egy hosszú, kék női ruha is. A polcokon gondosan összehajtogatott ingek, a fiókokban alsónemű és nyakkendők. Meg egy kopott, barna férfisapka.

                "Pont olyan, mint a nagypapáé volt" - kiveszi a fiókból, pár másodpercig csak nézi, majd a fejébe nyomja. Kissé nagy rá és magas homlokába csúszik. Nem bánja. Nem veszi le.

                Az íróasztal fiókjaiban természettudományos értekezéseket és könyveket talál. A megsárgult lapú füzetekben hasonló témájú jegyzetek.

                "Egy tanuló, egy egyetemista szobája."

                Napról napra élnek félelmek és kételyek között. Mi történhet a városban és mi lehet a szeretteikkel? Vajon hiányolják őket? Biztosan. Híreket sehonnan sem kapnak a vadon közepén. Bár találtak egy régi rádiót, de sajnálattal kellett tapasztalniuk, hogy az nem működik. Teljesen el vannak szigetelve a külvilágtól. Mindketten feldúltak és kétségbeesettek, de ezt nem hajlandók kimutatni. Sokszor nevetnek, de keveset mosolyognak.

                Az idő hidegre fordul. A nappalok rövidebbek, a sötétség viszont egyre hosszabb időintervallumot mondhat a magáénak. Kósza hópelyheket sodor a szél a kövér, sápadt-arany ködbe öltözött hold fényénél. Az erdő felől leplezetlen léptek zaja, harsány kurjongatás és nevetés hangjai közelednek a kastély felé.

                "Jönnek. De kik? Nem lehetnek katonák. Mit keresnének itt? Minket? Ugyan minek? Megöltem egyet közülük. Nem tudják, hogy itt vagyunk. Már rég elkaptak volna, ha lenne róla bármi sejtésük. Én sem tudtam a birtokról, pedig itt születtem és itt éltem a kastélytól néhány kilométerre egész életemben. Talán felderítők. Ahhoz túl harsányak." - összehúzott szemmel, kezeit távcsőként az ablakhoz szorítva kémleli a kinti sötétséget. A gomolygó hópelyhek és szél tépázta faágak között három emberalak sziluettje rajzolódik ki.

                "Mégis katonák lesznek."

                A kamaszlány a csukott kapu mögött áll feltartott fegyverrel. Azzal a puskával a kezében, amivel lelőtte az antikvárium előtt azt a katonát. Most rezzenetlen kézzel, összeráncolt homlokkal, határozott, számító, jéghidegen fénylő szemekkel figyel. Hallgatja a közeledő, zajos lépteket. A horkantó nevetésbe fúló beszélgetést. Valami vadat ejtettek az erdőben. Arról beszélnek. Örülnek a zsákmánynak, a friss húsnak. A képzeletükben már illatozó, finom vacsorának. A kastély kapuját olyan természetességgel lökik be, mintha saját házuk, meghitt kis otthonuk lenne. Belódulnak az előcsarnokba, majd hirtelen megtorpannak. A gondtalan csevej, hahotázás abbamarad. A halálos csöndben, mint ágyúdörrenés hasít az állattetem puffanása a töredezett padlón. Döbbenten, tanácstalanul bámulnak az acélos tekintetű fúriára.

                A kamaszlány lábán lenyúzott orrú csizma, kopott farmer. Fölötte jól szabott férfizakó. Arca rezzenetlen, csak rövid, homokszín haját tépázza vadul az ajtón besüvítő fagyos szél. Kezében a legmodernebb puska, célra tartva.

                Az ajtón belépő három férfi leakasztja válláról a több mint kétszáz éves vadászfegyvereket. Tekintetüket végig a lányon tartva a földre helyezik őket, majd feltartott kézzel felegyenesednek.

                "Nem katonák" - állapítja meg néma sóhajjal a fegyveres lány. - "Menekültek, akárcsak mi. Szép kis társaság" - végigméri a tizenkilencedik századi divat szerint öltözött, középkorú, égnek emelt karú férfiakat. Kettejük termetes pocakot mondhat magáénak. A harmadik magasabb és némiképp vékonyabb társainál. - "Úgy tűnik betoppantak a gavallérok. Itt a Noszty família előőrse. Jöttek, hogy csapjanak egy úri murit. Úgy állnak az ajtóban, mint a vágóhídra szánt birkák. A markomban vannak. Tőlem függ életük, haláluk. Most az én kezemben van a hatalom. Én diktálok. Akár végezhetek is velük. De mi haszna lenne? Betörtek a kastélyomba. Meg kell védenem a területem. Ostobaság. Ők valószínűleg előbb voltak itt, mint mi, csak kimentek élelmet szerezni. Messzire sodródhattak. A ruhájuk mindenesetre innen származik valamelyik szekrényből" - lassan leengedi a gyűlöletes puskát. A gyilkos tekintet őzike szemekké szelídül.

                Szarvas pörkölt illata tölti be a konyhát és a hajdani fényűző szobákat, folyosókat. A régi, díszes asztal közepén hatalmas bogrács, körülötte tányérok, kanalak, kristálypoharak és borosüvegek. A három középkorú férfi és a szőke fürtös kislány piros sapkájával a fején jóízűen falatoznak. Az idősebb lány egy homályba burkolózó sarokban ül a puskával az ölében. Még nem bízik az idegenekben. Némán figyeli a harsány társaságot. A férfiak szinte ordibálva beszélgetnek, nyitott szájjal rágnak, olykor hangosan böfögnek és minden anekdotájukat erősen gesztikulálva adják elő. De a szőke kislányhoz mindig kedvesen szólnak. Megsimogatják a fejét, megdicsérik piros sapkáját. A fürtös jókedvvel lát neki egy újabb adag gőzölgő húsnak.

                A kamaszlány nem eszik. Nem bír belekóstolni a szarvas pörköltbe. Azóta émelyeg, mióta megpillantotta az elejtett állat tetemét. A felséges szarvast összetört, kitekeredett tagokkal, üveges tekintettel. Megremegett a halált kutató, finom vágású szemek láttán. A szarvast sokkal jobban sajnálta, mint a halott katonát. Az csak egy névtelen, arc nélküli, rosszindulattól duzzadó, emberbőrbe bújt szörnyeteg volt. A szarvas viszont tökéletes lény. Szent, szakrális. Kapocs azzal a másik világgal, aminek a létét igyekeznek letagadni. Pár napja még büszkén, kecsesen szökellt az erdő vad birodalmában, magasra tartva az Égig Érő Fa lombkoronáját idéző agancsait. Most halott. Megölték, megnyúzták, kibelezték, feldarabolták, megfőzték és most eszik mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül. A férfiak számára csak egy állat, aminek a húsa ízletes és tápláló. A kislány nem tudja, hogy szarvas. Ő nem látta a tetemet. Számára csupán egy kései vacsora, amit szívesen fogyaszt, mivel úgyis éhes és az étel finom.

                Az idősebb lány nem ítéli el őket, de nem is csatlakozik hozzájuk. Sok mindent nem csinál még, amit a hóhányók gondolkodás nélkül megtesznek. Nem iszik a kristálypoharakból, nem hordja fel a pincéből a jobbnál jobb borokat és nem lopja ki a szekrényekből a ruhákat. A zakót, ami rajta van, csak kölcsön vette, amíg arra várt, hogy megszáradjon a saját ruhája. Tudja, hogy a birtok tulajdonosai valószínűleg rég halottak, mégis helytelennek érzi, hogy bármit elvegyen, amire nincs feltétlenül szüksége. Ezért rakta vissza a fiókba a barna sapkát is, amit először szeszélyből a fejére húzott.

                A két gyerek hamar megszokja a léhűtők jelenlétét. Azok csak sakkoznak, isznak, adomáznak, vadásznak. Semmiben sem korlátozzák a lányokat. A szőke fürtös mindhármukkal megbarátkozik, míg a kamaszlány csak egyikükkel képes értelmes beszélgetést folytatni. A soványabb, magas férfivel. Őt nem tartja olyan közönségesnek, mint a másik kettőt. Tőle tudja, hogy komoly üzletemberek voltak még a háború előtt, vagy hogy az illetéktelen behatolókat egy tigris tartja távol a birtok határától. Ezt az utóbbi állítást a lány egyrészről ostobaságnak tartja, elvégre ők gond nélkül bejutottak a kastélyba és egyébként is a tigrisek nem őshonosak ezen a földrészen. Csak az állatkertben mutogatták őket, mikor még léteztek ilyen helyek. Kevésbé racionális énje, ami oly sokszor lesz úrrá rajta, viszont nagyon is el tudta képzelni, hogy egy hatalmas, fenyegetően intelligens, villámló tekintetű csíkos bundájú vadállat őrzi a titokzatos kastélyt és környékét, és csak azt engedi be a birtokra, akit nem vezérel alattomos szándék.

                 A kamaszlányt a kastély egykori lakói közül az egyetemista érdekelte a legjobban, de szinte semmit sem sikerült kiderítenie róla. Most is utána kutat, mikor dörömbölést hall a nagykapun. A szobából nem láthat oda. Az előcsarnokban már összegyűlt a díszes társaság: a három üzletember és a szőke fürtös, mire ő előkeveredik. Sőt, már az újabb menekülteket is beengedték. A kamasz lábai a földbe gyökereznek. A jövevények nem mások, mint a szülei.

                "Nem lehet. Biztos képzelődöm. Hogy kerülnek ide? Sírjak? Örüljek? Élnek! Semmi bajuk. Újra együtt lehetünk. De már semmi sem ugyanaz. Most nem nyaralunk. Nekik is menekülniük kellett? Engem kerestek? De én már nem lehetek többé a kislányuk. Megöltem egy embert. Nem fogom elmondani nekik. A szüleim. Szeretem őket. Megszakadna a szívük, ha tudnák mit tettem" - mosolyogva rohan és öleli át kis családja tagjait. Még sosem érte magát ennyire távol tőlük.

                "Utolért a valóság."

                Az apa könnyedén beilleszkedik a lecsúszott üzletemberek társaságába. A lány most szembesíti magát azzal a ténnyel, amit igazából mindig is tudott: az apja éppen olyan haszontalan, felesleges ember, mint a három idegen. Ez fáj neki. Úgy érzi, hogy egy késsel a szívében egyszerűbb lenne fel alá járkálnia, mint ezzel a felfedezéssel továbbra is mosolyognia az apjára. Hiszen szánalmat érez a saját édesapja iránt. Fejébe vési a férfi minden szavát, mozdulatát és hasonlóságot fedez fel saját gesztusaival. Elborzad. Már tudja, milyen hibákra hajlamos. És, hogy milyen ember nem akar lenni.

                Az anya gyakran hagyja el a kastélyt. Mindig kifinomult, elegáns, modern öltözetben. Haja beszárítva, sminkje kifogástalan. Ő most a kormány egyik titkos ügynöke. A lány végtelenül félti. Beleőrülne, ha bármi baj érné az édesanyját. Szívesen átvenné a terhét. Könnyíteni akar a terhén. Vele akar menni minden küldetésére, de nem teheti, mert ő csak egy gyerek. Pedig volt már felnőtt is.

                A kamaszlány önállósága a szülei megjelenése után egyre csökken. Egyedül semmi esetben és kísérettel is csak korlátozott időre hagyhatja el a birtokot. Többé nem foghat nyula - a vadászat a férfiak dolga - és megnyúznia sem kell ezentúl. A főzésben, takarításban segíthet. Napról napra ingerlékenyebb, zárkózottabb. Már senkivel sem beszél. Hamarosan megkörnyékezi az önsajnálat, de nem enged neki.

                "Úgy kezelnek, mint egy gyereket. Talán mert úgy viselkedem, mint egy taknyos kiskölyök. Mindent megcsinálok, amit kérnek és semmihez sem nyúlok, ami a kicsiknek tabu. Már a puska közelébe sem megyek, pedig volt, hogy napokig le sem raktam. Akkor biztonságot nyújtott. Most vigyáznak rám a nagy, komoly felnőttek.

                Jobb volt, amíg magam voltam. Volt célom. Életben maradni. Fölöslegessé váltam. A kislányra már figyelnek mások. Így mi értelme marad az én létemnek?" - a konyhaablaknál áll. Kezében egy bögre forralt bor. Egy ideje nem szenved hiányt semmiben. Odakint kavarog a hó. A távolban felvillanó fénygömbök és baljós dörrenések.

                "Valahol bombáznak. Emberek százai tűnnek el másodpercek alatt. Terjed az üresség pont, mint a Végtelen történetben. Most nincs senki, aki nevet adjon a kislány királynőnek. Akár ide is hullhatna egy bomba. Ide, pont a kastélyra. Egy szempillantás alatt megszűnhetne minden. A szobák, az aranykeretes képek, a méregzöld futónövény, a barna sapka, a ruhásszekrény, benne az elegáns kék női ruhával, a könyvtár és az egyetemista minden hagyatéka. Eltűnnénk mi is. Nyomtalanul. Nyom. Vajon hagytam valami nyomot a világban? Legalább annyit, mint az egyetemista? Nem hiszem. Senki sem fog emlékezni arra, hogy volt egy lány, aki boldogan élt, míg le nem lőtt egy katonát és rá nem bukkant egy elvarázsolt kastélyra, aminek háromszor annyi terme van, mint a Kékszakállú Herceg várának. Ha ide dobnak egy bombát, akkor az egyetemista emléke is semmivé lesz. Akkor hiába hagyott nyomot. Hiába tudom, hogy szeretett egy nőt, aki nem szerette viszont. Teljesen fölösleges."

                Emberek özönlenek a konyhába. A növekvő homályban nekilátnak a vacsora elkészítésének. A kamaszlány a tálalópulthoz lép és lerakja a félig teli bögrét. Felnéz a polcra. Az elnyűtt szakácskönyvek sorai között megakad a szeme egy barna, bőr borítón. Leemeli és asztalhoz ül vele. Mikor kinyitja, látja, hogy nem könyv, hanem napló, vagy valami afféle. Ösztönösen tudja, hogy az egyetemistáé volt. A ceruzával írt szöveget már olvashatatlanra koptatta az idő.

                "Érdekes, hogy fiú létére rózsaszirmokkal szórta tele" - az egyik oldalon egy rajza bukkan. Nem az egyetemista műve. Ő csak beragasztotta a naplójába. Valami dolgozathoz készült ábra két mélytengeri élőlényről. A könyvben ezen kívül egyetlen kép található. Portré egy gyönyörű, sötét, göndör hajú, virágos kalapot viselő, szelíd arcú nőről.

                "Övé a ruha a szekrényben! Ő az egyetemista szerelme! Mi történhetett vele?" - lázasan lapozza a megsárgult oldalakat, miközben valami szörnyű tragédiát sejt. A könyv csak nagyon halkan és sejtelmesen beszél. Visszalapoz az arcképhez. Nézi a titokzatos nőt és egyszerre tudja az egész történetet. Pont, mint a szőke fürtös, miután sorba rendezte az előcsarnok festményeit. Suttog a kastély. Egy okos és szép zsidó lányról mesél, akibe beleszeretett egy német származású fiú. A gazdag, eminens fiú saját szobájában bújtatta a háború alatt. Kalitkába zárta kincsét. Egyetemi jegyzetekkel kedveskedett neki. A lány szenvedélye a biológia volt. Orvos akart lenni. A fiú minden anyagot megszerzett neki. A lány mégis elment. A szerelmes fiú követte a nyomát, de többé nem láthatta élve. A háború véget ért. A család eltünedezett a kommunizmus alatt. Csak a kastély és az egyetemista maradt. A fiúnak már nem voltak álmai, így elindult, hogy megvalósítsa a szép nőét.

                "Bárcsak tudnám valamelyikük nevét" - hiába nézi meg a külső borítót, ott nincs semmilyen írás. A belső borító összeragadt az első lappal. Óvatosan szétválasztja őket. Igen, itt van minden a fiúról. Mikor és hol született, hány testvére volt, még egy szerelmi vallomás is. Csak a név hiányzik. Vagy mégsem? A bal felső sarokban. Ott áll szép, gondosan formázott, apró betűkkel az egyetemista neve…

                A szőkefürtös odaül a kamaszlány mellé.

                - Mit olvasol?

                - Nem olvasok. Csak nézegetem a Hajdani Lakó emlékeit.

                - Ezt akár csinálhatjuk együtt is - és kicsit odébb húzza a könyvet, hogy ő is láthassa, mi áll benne. A napló odébb csúszik a szelíd erőszak hatására, de az idősebb lány előtt marad egy összehajtogatott papírlap. Szétnyitja. Egyik felén a Himnusz, másikon a Szózat.

                "Még jőni fog egy jobb kor"

                "Ez a lényeg, hogy van remény. Lesz majd egy világ, ahol érdemes élni. És mi meg fogjuk várni, hogy eljöjjön."

                A lány mosolyogva néz a távolba, ahonnan nem hallatszik több bomba becsapódása. Csak a hó kavarog szelíden az elvadult táj felett.

/2008 vagy 2009/