- Rég láttalak - szólt a táltos.
- Tudom - hangzott a felelet - Nem ma volt, mikor utoljára megfordultam a környéken.
- Tán messze világok szellemei hívtak segítségül? - tette fel a következő kérdést nyugodt mosollyal a nagyhatalmú táltos.
- Meglehet, bár én nem hallottam őket - válaszolta az ifjú vándor. Erre a derűs öreg kissé elkomorodott.
- Hát elfelejtettél álmodni?
- El - ismerte be lehajtott fejjel a rég látott vándor.
Egy percre mély hallgatásba burkolóztak, majd a vándor a táltos vén szemébe nézett és még hozzátette - Ráébredtem a valóságra.
A táltos nem felelt. Csak ült a tűz mellett, szívta pipáját, és hagyta, hogy messze sodorják füstként szálló gondolatai. Az ifjút nem kínálta hellyel. A fiatal vándort szíven ütötte a hideg fogadtatás, de eszében sem volt szóvá tenni felháborodását. Egyenes háttal, büszkén állt a szélben. Fejét kissé felszegte, szája sarkában finom mosoly játszott. Jobb kezével nem tudott mihez kezdeni, így hüvelykujját lazán a tarisznyája pántjába akasztotta. Az ő gondolatai nem gomolyogtak nyugodt, lassú füstként. Izgatottan cikáztak a nemtörődöm látszat mögött. A távoli hegyek fölött néma villám szelte át az eget.
A táltos kifújta a pipafüstöt és lopva végigmérte az előtte álló éppencsak felnőtt, ismeretlen-ismerőst. Megakadt a tekintete a tehetetlen, babráló jobb kézen, a letörölhetetlen, leplezni próbált mosolyon, a pisze orron, és a mélybarna, meleg szemeken.
"Eh, nem rossz gyerek ez" - dörmögte a szakállába, miközben pipafüstöt köhögött.
- Na, te csavargó, ne állj ott ilyen szerencsétlenül! Ülj ide a tűz mellé - pöfékelte emelt hangon a táltos.
- Köszönöm - a vándor lekuporodott a már sárguló fűbe. Némán meredtek a táncoló lángokra.
- Hát, ha már itt vagy, elregéled, merre vitt az út?... Vagy addig meg sem szólalsz, amíg el nem oltom a pipámat?
- Hadd' el - legyintett a messziről jött vándor - nem zavar a füst.
- Csakugyan? - vonta fel a szemöldökét az öreg, majd kipöfögtetett két-három füstkarikát - Már nem is aggódsz az egészségem miatt? - az ifjú hunyorogva mosolygott és a tűz felé nyújtotta kihűlt kezeit.
- Ez a te felelősséged. Mikor legutóbb itt jártam beszámoltam a dohányzás minden káros hatásáról. Intelmeim süket fülekre találtak. Közölted velem, hogy már évszázadokkal ezelőtt elhagytad az élők világát. Itt az álmok között, pedig már nem kaphatsz sem gége-tumort, sem más nyavalyát. Büntetlenül hódolhatsz a káros szenvedélynek.
- És a te egészséged? - nézett kérdőn a táltos. A vándor még szélesebbre húzta az arcán felejtett vigyort.
- Úgy vélem, itt az álmok világában nekem sem árthat a pipafüst.
- Megváltoztál. Mikor legutóbb itt jártál - pár évvel ezelőtt - tisztán emlékszem, azt mondtad, nem számít, hogy itt és most nem okozhat kárt. Ez bizony szenvedély és árt. Már csak azért is, mert függünk tőle…
- Igazad van. Ma már egy kicsit másképp gondolkodom. Nem ítélem el a szenvedélyeket. Sem a szenvedélyes embereket. Sőt, néha én is szeretnék közéjük tartozni. Sokszor kevésnek érzem az aurea mediocritast. És most már úgy gondolom, hogy a te pipázásod nem számít káros függőségnek. Egyszerűen valahogy hozzád tartozik. Nem tudom pontosan megfogalmazni. De ez jó dolog. A pipafüst, és a dohányillat nélkül ez a hely sem lenne az, ami. Persze akkor is egy barlang előtti tisztás lenne, távol a hegyektől, tábortűzzel. Egy táltos lakhelye lenne. De nem lenne egyedi. Nem érezném rajta a lényed bélyegét. Szokványos ritkaság lenne csupán. Elvégre, ti táltosok kedvelitek a csendes tisztásokat, amik távol esnek a lakott területektől. Ha nem szívnád a pipát, bármelyikük lehetnél. De így valami más… Ha ostobaságokat hordtam össze, felejtsd el. Maradjunk annyiban, hogy így sokkal hangulatosabb - a táltos némán bólintott, és rövid gondolkodás után folytatta a pipázást.
- Még mindig nem mesélsz - jegyezte meg az öreg, szakállát fésülgetve egy sornyi hallgatás után - ha sokáig halogatod, bizony ránk virrad.
- Emiatt ne aggódj. Nem lesz hosszú mese… Tán pont egy éve, hogy megragadtam a valóságban. Hívtak az álmok, de nem figyeltem rájuk. Végre éltem. Megkaptam, amire mindig is vágyódtam. Rám talált a szerelem, szabadságot nyertem, világot láthattam. Minden olyan színessé, vaddá, sodróvá vált, hogy úgy éreztem nincs szükségem az álmokra…
- Öreg hiba…
- Bizony az. Itt rontja el mindenki. Hol kevesebb, hol több év után az emberek találnak maguknak egy helyet a valóságban. És ha egyszer megtanulnak ott élni, akkor bizony kemény dió visszatalálni ide a mesék, regék, álmok földjére. Én is rájöttem hogyan lehet boldogulni abban a csupa káosz, fura rend, fájdalom, öröm, csalódás, remény világban. Olyan dolog történt velem, ami korábban soha. Végiglapoztam életem rövidke könyvét és beláttam, nincs meg mindenem, de ez nem gátol a boldogságban. Egyszerre éreztem, hogy rengeteg kihívás vár rám, könnyűek, nehezek egyaránt. És tudtam, nem mindnek lesz kacagás a vége. Különös érzés volt. Életemben először nem féltem a kudarctól. Az épp úgy hozzátartozik az élethez, mint a siker, és az öröm. El kell fogadni. És elfogadtam. Úgy döntöttem hajlandó vagyok a szabályok szerint játszani. És mindenképpen végig akarom játszani ezt a menetet. Kíváncsi vagyok a végére. Türelmesen várom az utolsó percet, mikor majd visszapillanthatok az elmúlóban levő életemre. Vajon mit fogok látni?... Szeretnék úgy élni, hogy akkor majd teljes lelki nyugalommal tekinthessek vissza. Szeretném, ha az az Öreg Én visszapillantva azt mondhatná: Igen, ami hibát el kellett követni, azt elkövettem, ami leckét feladott az élet, azt megtanultam, ami igaz örömöt kínáltak, azt kacagó jókedvvel fogadtam, ami küzdelmet vállalni kellett, azt bátran vállaltam és mikor a világ engedte boldog is voltam…
- Hm
- … Szeretem a valóságot, és tudom, hogy sokáig hanyagoltam ezt a világot, de én ide is tartozom. Ha úgy érzem is, hogy többé nincs szükségem az álmaimra, az még nem jelenti, hogy hátat fordíthatok nekik. Nektek. Megeshet, hogy itt is szükség van rám…
- Igen megeshet… - vakargatta az állát a táltos a pipaszárral
- Jó lenne tudni, hogy szívesen láttok még.
- Hát. A nevedet tagadnád meg, ha nem jönnél többet. Álomjáró. Emlékszel, még én adtam neked.
- Emlékszem. És te szegődtetted társul mellém Salnamhalt, a folyton unott, majdnem mindig gúnyos, nagyképű szellemet is. Ki hol büszke szarvas, hol nyári-fekete paripa, hol hófehér ásító oroszlán képében bosszant.
- Valóban. De nem jártál rosszul vele. Nem tagadhatod, összeilletek.
- Nem tagadom - a táltos elégedetten bólintott, ujjival tekert egyet a gomolygó füstön, majd folytatta.
- Most új nevet kapsz tőlem. Eddig biztos léptekkel, egyenesen róttad az álmok útját. Most fejlődtél, öregedtél, eltévedtél. És ez így van rendjén. Tévelygő leszel ezentúl errefelé.
- És mi lesz a régi nevemmel?
- Megtarthatod az új mellé. Tévelygő Álomjáró
- És az otthoni nevem?
- Azt őrizd meg a valóság számára. Itt nem lesz rá szükséged.
…
- Hajnalodik
- Ideje útra kelned. Remélem, egyszer majd ismét ide tévedsz.
- Úgy lesz - ezzel a vándor felállt, félszegen intett, majd bevette magát a sűrű, haragoszöld erdő fái közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése