Óév, Svájc és jégsziporkák

Elröppent 2012, és én ostoba módon ígértem egy beszámolót. Ezt most dióhéjbe csomagolom, igazából nincs túl sok mondandóm róla. Ebben az esztendőben is egyetemre jártam, változatlanul szerelmes voltam és néha hajba kaptam az öcsémmel. A kolit passzoltam és odaköltöztem Gáborhoz, aminek - a buszozást leszámítva - csak fényes oldala van. Már majdnem befejeztem egy idegenvezető-tanfolyamot, és bőszen elhatároztam, ha törik, ha szakad, én bizony színház dramaturg leszek, szóval megkezdtem a felkészülést a felvételire, és emellett bekerültem a Katona József Színház ifjúsági írói csoportjába (röviden: Katona klubos lettem). Mi történt még? Öcsém úgy döntött sztár énekessé edzi magát, és elég jónak hallom, persze még sokat kell gyakorolnia, de vannak olyan dalok, amik tyűha, tényleg ott vannak a toppon. Én kétlakiként sem találtam a dolgaim felét, megint nem volt elég időm írni (a szakdogámat sem), ugyanúgy rühelltem a lengyel nyelvet, mint korábban, és mindennap éreztem, hogy a szerelmi életemen kívül minden romokba készül dőlni körülöttem. Szóval ez az év is Hawai, DJ, Happy volt, aminek az elmúlását az esztergomi bazilika mellől néztük, rengeteg tűzijátékkel spékelve.

*

A másik beszámolni valóm: síelni voltam. Bizony ám, és még csak nem is törtem össze magam. Ez a savognini tényleg jó kis kaland volt.


Négy kocsival indultunk (nagycsaládi üdülés) tizenkilencedikén, szombaton, hajnali háromkor. Hörr. A korai indulás piszkosul fájt. Mázli, hogy még nem csináltam meg a jogsim, így legalább vezetnem nem kellett. Bezzeg Gábor! Igazi hős volt. Szemrebbenés nélkül, metált hallgatva játszotta a sofőrt több mint tíz órán keresztül, GPS nélkül. Egy kupacban, délután öt körül érkeztünk meg a sípályákkal cifrázott savognini hegyekhez.

Svájc gyönyörű. Rengeteg hósipkás hegy, kis városok szűk utcákkal, csönd, nyugalom. Legalábbis ez az, amit én láttam belőle. A kaja piszok drága (egy tál sült krumpli néhány csirkefalatkával = 5000 Ft.), de ezért vittünk magunkkal egy hónapra elegendő elemózsiát. Az apartman tökéletesen alkalmas hely volt a főzőcskézéshez. Szóval ettük a hazait és kész és pont.

Az első nap: szakadó eső. Röhej, nem? Először járok Svájcban, először libegőzök fel egy hegyre síelni és esik, egész álló nap. Gáboron és rajtam kívül a tizenhárom fős kompániából mindenki tudott síelni - na, jó, majdnem. Gábor nagynénje nem, de ő nem is akar megtanulni, meg Hanna baba sem, de ő még csak három éves. Viszont Kristóf és Gréta, a két ötéves lurkó baromi ügyesen csúszott. - Így, azt hiszem, nem csoda, eléggé be voltunk tojva. Vettünk ugyan itthon néhány síleckét, de az első meredek, ám kicsi dombnál nem a tudásunk, hanem a nemtudásunk kerekedett felül. Fél nap azon a domboldalon szenvedtünk, gyakoroltunk, hogy szert tegyünk egy kis magabiztosságra, na meg kanyarodni tudásra. Apró csapatunkból senki nem bírta elmagyarázni, hogy mi ennek a nyamvadt kanyarodásnak a titka, így csak szenvedtünk, hóekéztünk és úgy konkrétan szarrá áztunk. (A hegy tetején nem eső, hanem a hó esett, de ugye oda nekünk még nem tanácsolták a felmenetelt.)

A második nap: délutánra egészen belejöttem a kanyarodásba, de Gábor továbbra is sokat taknyolt. Végül szereztünk egy oktatót, aki néhány zsetonért két órát oktatott minket. A fickót Gustinak hívták, és németül remekül, angolul pedig egész jól beszélt. Kezdetnek megkért minket, hogy síeljünk le a már unásig csúszkált dombról, hogy lássa, mit tudunk. Szépen lekanyarogtam, besiklottam a kövi felvonóhoz, utánam jött Gábor. Kanyarodott hármat, aztán olyat taknyolt, hogy a fél léce a pálya másik végén kötött ki. "Ezt tudom" - mondta Gustinak németül, aztán összeszedte a léceit. Azt hiszem, Gusti ekkor kapcsolta ki a síbakancsát, gondolva, á, ezek mazsolák, itt aztán nem lesz száguldozás. Felmentünk a kabinos tetejére, aztán beültünk a burás libegőbe. Gáborral néha összepislogtunk, a szakadó hó miatt inkább éreztük, semmint láttuk, hogy baromi magasan vagyunk, és mindkettőnket riasztott kicsit a gondolat, hogy onnan még le is kell mennünk valahogy. Fönt, kétezer-hatszázhetven méteren a lélegzetünk is elakadt, mikor kipatentolt bakancsos síoktatónk közölte velünk, hogy irány a piros pálya, mert ott jó tanulni. Szerintem egész évben nem taknyoltunk annyit, mint abban az órában, de a pálya végére, már tudtunk valamit. Mire a kék pályára értünk, már élveztük is a dolgot. Mondjuk mázlink volt a szakadó hóval, mert így nem tudtunk annyira begyorsulni, és ha estünk is, puhára. Ráadásul akkor nem is lézengtek sokan a pályán. A két órás edzés végére még az én aikidón edzett combjaim is elfáradtak kicsit, Gábor pedig... azt mondta, az utolsó szakaszon nem egyszer azt hitte, hogy kisiklik a pályáról, mert már nem bírta átfordítani a léceit, lábai egyszerűen megtagadták a szolgálatot. A többiekkel ezerhatszáz méteren találkoztunk, kedvenc dombocskánk tetején. Gusti vígan elköszönt tőlünk, aztán becsatolta a bakancsát és elsuhant a hóesésbe.

A harmadik nap: Gréta és Hanna nyűgösek voltak. Grétát csak úgy lehetett belekönyörögni az overáljába, hogy megígértük, másnap elmegyünk szánkózni, amit egyébként Gábor már aznap akart, de közös erővel meggyőztük, hogy most muszáj lécre pattanni, különben mindketten elfelejtjük, amit Gustitól tanultunk. Szóval aznap síeltünk, és nem a kis dombon, hanem igazán. Megint legfölülre vontattuk magunkat, de most nem a piroson, hanem a kéken indultunk el. Mindenki jött - Hannáékat leszámítva, ők Anyussal maradtak a szánkózásnál. A banda egyharmada Kristófot, a második harmada Grétát, a maradék pedig minket pesztrált és őrzött. Kisebb-nagyobb pihenőkkel siklottunk le. A kicsik, ha fenékre ültek, elkeseredtek és csak nehezen lehetett beléjük újra életet lehelni. Kristófra Eszter, az anyukája az egyik kényszerpihenő után, már kénytelen volt komolyan ráförmedni. "Kristóf, ne nyöszörögj már, most kaptál enni is." "De nagyon kell pisilnem, azért nyöszörgök" - érkezett a bölcs felelet. Szóval egy kanyarban meg is öntöztük kicsit a pálya szélét. Szerencsére aznap nem esett, gyönyörű, napfényes időnk volt. Helyenként úgy éreztük, ránk olvad a ruha. A pálya végén hókotrós kisbuszra ültünk és visszadöcögtettük magunkat kedvenc kis dombocskánkhoz. Este én csináltam a kaját, tonhalkrémes, sajtos, lila-hagymás melegszendvicset ettünk.

A negyedik nap: szánkózás. Reméltük, hogy mi is tudunk kölcsönözni járművet, mert a hat busznyi iskolásgyerek, akik mindennap jöttek, azért elég sokat lefoglaltak. Mázli: nekünk is jutott. Kevésbé mázli: a sulis csapat az elmúlt napokban brutálisan elkoptatta a havat a legnépszerűbb szánkó-pályáról. Gábor rögtön az első kanyarban megpördült Grétával, aki totálisan megszeppent, hirtelen rátört az "éhes, fázom, fáradt, anya" szindróma, és pokoli nehezen bírtuk megértetni vele, hogy onnan már nincs visszaút, bizony le kell csúszni a pálya aljára. Negyedórás dráma után végül sikeresen visszadumáltuk a szánkóra, de Gáborban már nem bízott. Csak velem volt hajlandó lejönni. Naná, hogy tele lett a gatyám. Cirka tíz-tizenkét éve nem volt szánkó a fenekem alatt, erre hirtelen hopp, egy ötéves kislánnyal csúszok valami öngyilkos kanyarokkal teli, bazi gyors pályán. Hóekébe állított lábfejjel, csámpás telitalppal fékeztem a veszedelem járművet vagy félórán keresztül, vagyis a pálya végéig. Megérte: a top shop-os hótaposóm állta a havat és egyik kanyarban sem repültünk ki. Pedig mindenütt kászálódó, szánkó-kereső, feltápászkodó emberek szegélyezték utunkat, amit Gréta végighisztizett. Szegény kiscsibe rettegett, hogy leesünk a szánkóról. Aggodalmát értettem, de mikor elindultunk lefelé, még egyikünk sem gondolta, hogy ez ilyen durva menet lesz. Második körre inkább másik pálya után néztünk. A térkép szerint egy felvonóval följebbről indult egy, valami panoráma útvonalon, ami sokkal-sokkal lankásabbnak tűnt. Na, hát a való életben olyan lankás volt, hogy kezdetnek húsz percet vontathattuk a kicsiket, meg később is itt-ott. De a táj gyönyörű volt, erdőben is jártunk, alpesi, bundás szarvasokat és kisbocikat is láttunk, és ez a terep Grétának is tetszett. Nem is lehetett lerángatni a szánkóról. Mondjuk a végén kiderült, hogy nem csak a tetszés miatt nem akar leszállni, hanem azért sem, mert jéggé dermedtek a lábacskái a meleg csizma ellenére. De mivel ügyes volt, és ok nélkül picit sem hisztizett, este megnézhette az Aranyhajat Gábor laptopján.

Az ötödik nap: újra felcsatoltuk a léceket. Megint a csúcsról indultunk, és elsíeltünk a hókotrós kisbuszig, de most csak a kicsik meg két felnőtt puffogott vissza vele. Mi, többiek a csákányos felvonó felé vettük az irányt, amiből sikerült kiesnem - de csak a végén, amikor amúgy is ki kellett volna szállni - és emlékül hoztam haza egy kék-zöld színben játszó foltot a bal ülőgumómon. Lecsúsztunk egy piros pályán, aztán besorakoztunk egy másik csákányosba, amiből sikerült kulturáltan kiszállnom, Eszterrel ellentétben. Ezeket a pályákat nagyon élveztem, már egész tutin ment a kanyarodás, ráéreztem a ritmusra, és a nap végén már tudtam párhuzamos léccel siklani. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, ha ilyen szép marad az idő, akkor másnap akár a hegyről levezető piros pályát is kipróbálhatnánk Gáborral. A hegy aljára libegve már egyikőnk sem találta olyan félelmetesnek, mint az első napon.

A hatodik nap: búcsú. Ki kellett síelnünk magunkat úgy isten igazából, a szánkózás okozta izomláz ellenére is, mert ez volt az utolsó napunk a hegyen. Ráadásként a legvarázslatosabb is. Az ajtón kilépve kissé elszontyolodtunk, mert felhős, ködös idő fogadott minket, ráadásul a hegyen a hó is esett. Aztán felmentünk a csúcsra... Odafönt kristálytiszta égbolt várt minket. A levegőt harapni lehetett, a nap barátságosan, távolian kacérkodott a mese-kék égen, a lábunk alatt pedig vattacukornak és tejszínhabnak tűnő felhők kavarogtak komótosan. Csak egy-egy havas csúcs bukkant ki a hatalmas dunyha alól, elmosva a határt felhő és hegy között. Odafönt nem esett, csak kristályfényű sziporkák kavarogtak körülöttünk. Gyönyörű volt és egész nap ilyen maradt. Innen síeltünk a hóesésbe. Föl-le, föl-le sziporkákkal versenyezve egész nap. A végére elfáradtunk, az ujjaink jéggé dermedtek, és nekem még az arcom is lefagyott a kámzsa ellenére, meg taknyoltam egy akkorát - sík terepen, egyenesen csúszva, hogy nem csak a lécem oldott le, de még a bakancsom is kikapcsolódott, és a bal vádlimat is meghúztam, de semmi pénzért nem cserélném el azt a napot. Befejezésül rántottát készítettünk hagymával és kolbásszal, és korán ágyba bújtunk. Gáborral összebújva aludtunk el, és kicsit nem gondoltunk a reggelre, amikor csomagolni és indulni kell. A hétköznapok várhattak még néhány órát.

Hazafelé: hosszú volt az út, de a szép időnek köszönhetően nem az autópályán, hanem a hágón keresztül jöttünk, így még egy kicsit gyönyörködhettünk a svájci hegyekben. Éjjel tizenegyre értünk haza, és Gábor bús-vidáman megállapította, hogy a főnökének igaza volt. A síelés tényleg az egyik legjobb pihenés: közben az ember teljesen kikapcsol és egyáltalán nem gondol semmi másra, csak ami épp körülötte suhan. Még én is megszerettem a havat. Tegnap felsétáltunk Kendrával, Gábor németjuhászával a Mókus-hegyre, ma pedig mosolyogva caplattam a piliscsabai hóesésben. Még a jegybeíratás sem tudott teljesen lelombozni és visszarántani a valóságba.